| | | | Fórum - Szemiranisz utolsó 30 hozzászólása | | | | | |
| | | | | | Csuklyáját magára borítja, s a zöld, nyugtalanítóan csillogó szemekkel borított köpenyt szorosan összefogja magán - talán nem akarta, hogy a mindenfelé kiömlött vértől szennyes legyen, vagy a növényi indákba nem kívánt beleakadni -, miközben leszegett fejjel követte Dóint. Vetett pár kósza pillantást a felnyársalt katonákra, hátha megpillantja köztük a rasztahajú lovagot, amelyikkel a "randevút" "beszélte meg"...
Aztán az elébük termő... ehm, riválisát látva haragosan elbiggyeszti száját. Tényleg csak egy ilyen kis libára volt szükségünk - morgolódik magában, s bár sokáig nem szól semmit, marka ökölbe szorul és szemeiben vad lángok égnek.
- Ha annyira bennfentes vagy, esetleg mondhatnál pár ötletet, hogy mit kezdjünk a rúnákkal, ha már elvárod, hogy ne bántsunk - jegyzi meg, csípőre téve kezeit, mintha hangsúlyozni kívánná, hogy nem kell bájologni a jelenlévő férfiakkal - ez ugyanis az ő feladata... Aztán gyorsan felméri, hogy mennyire nem jó ötlet egy démonnal így beszélni, de végülis mindegy már akkor. Közel egy ídőben fakadt ki Orionnal... a morgó-mozgó nemevilági felbukkanása pedig hátrálásra késztette őt is.
- És nem bántam volna, ha meghagyod a kristálygömböm - teszi hozzá dacosan, de utána végképp csöndben marad, nem akarván jobban magára terelni a figyelmet. Belátva nevetségesen szerény erejét, Dóin mellé lép, és inkább csöndben marad, a többiekre bízva a további tanakodást. |
| | | | | |
| | | | | | | A kezdeti elhatározása megtört, amint újra letekintett a mélységbe. Idegesen követte szemével Dóin halálugrását, majd toporgott egy kicsit, és valamivel Orion után ő is elmormolt egy fohászt, és levetette magát - görcsbe rándult gyomorral, a félelemtől vadul csillogó szemekkel, s várta, hogy mikor nyársalódik rá az alant elterülő sziklák egyikére, vagy hogy mikor sújt le rá valami eleddig nem látott erő. |
| | | | | |
| | | | | | - Megköszönném - biccentett esetlenül, már talpon állva. A tiszta kendővel, melyet ketté szakított, betekerte lemosott kezeit, de a gyógyitalt visszautasította: úgy gondolta, arra még nincs szüksége néhány vágás eltűréséhez. Mire ellátta magát, a többiek mind készen álltak a következő akadály leküzdésére.
A sokadszorra felhangzó, furcsán tiszta hang ismét egyszerre ejtette ámulatba és ijesztette meg. Ahogy a férfi szemeire, erre se tudott magyarázatot adni saját magának, arra pedig végképp nem, hogy mért kelt benne mind a kettő egy enyhe, mély, zavaró érzést, amit nem tudott megmagyarázni, ám semmiképp se nevezett volna kellemesnek sem. Se félelem, se szerelem, se harag nem hasonlított erre.
Tartott az ismeretlen hatalommal rendelkező viharmágustól, aki lenyűgözte a boszorka számára oly furcsa megjelenésével és viselkedésével.
... Csak úgy, mint az arcán fénylő vízcseppek - a józan paraszti ész, mely Karsinak adatott (aki a maga mezei praktikáival és trükkjeivel kimerítette egyszerű mágiáját), közönséges verejtékcseppeknek nyílvánította őket, ám a boszorkány sejteni vélte, hogy nem erről van szó. Kissé elnyílt szájjal belemerült a gondolataiba és a hangba, s mikor feleszmélt, a megremegő ezüst pupillákba meredt, melyekben nem látott semmit, csak a hatalmat és a szépséget.
- Köszönöm - mondta halkan, nem sütve le szemeit, csupán pár lépéssel alrébb sétálva, hogy ne kelljen pironkodnia.
Semmiképpen se megy előre: csakis Dóint követve ereszkedik le a taszító mélyésgbe. |
| | | | | |
| | | | | | - Hát... - motyogta, miközben meredten bámulta kézfejeit. Felemelte balját arca elé, s hitetlenkedve nézte.
Hirtelen leeresztette, tekintetével Fabiotot kereste.
- Jól teszik, ha odafigyelnek arra a lebegtetésre: ha leesünk, karóba leszünk húzva - mondta halkan, majd elmondta, hogy mi mindent látott, egy percig se vesztegelve feszültségkeltéssel. Közben óvatosan belenyúlt táskájába, hátha talál valamilyen kendőt, amivel legalább kicsit megtörölheti eső áztatta, vérző kezeit.
- Ki lehetetett az a nő? - kérdezte végül, tekintetét a környező arcokon végighordozva, hátha valaki tudja a választ. Talán kétszer is meg kéne gondolnia, hogy tovább megy-e velük... |
| | | | | |
| | | | | | - Miért akarunk mi egyáltalán lemászni oda? - böki ki a szívét nyomasztó keserves kérdést, és pár másodpercig fürkészi a mélységet. Ezt hamar megbánja, hioszen tériszonyos, és inkább hátrál pár lépést, hogy valamivel nagyobb biztonságban érezze magát. Gyorsan továbbfűzi a gondolatmenetet, még mielőtt bárki lehordaná. - Ki mondta, hogy erre kell mennünk?
Valószínűleg hamarosan kielégítőbbnél kielégítőbb válaszok fognak záporozni, és miután mindezeket meghallgatta, féltérdre ereszkedik, fűzőjének számos rojtja közül előkeres egy vékony, finom mívű láncra fűzött, kisebb diónyi, zöldes színű gömböcskét. A láncot mutatóujjára hurkolja, és olyan halkan, hogy talán ő se hallja, hogy mit mond, szavakat suttog.
Nem foglalkozik a többiekkel, csak a felderítő mágiára koncetrál, hogy biztos jól sikerüljön - hiszen bárkivel előfordulhat, hogy hibát ejt, főleg ilyen körülmények között. |
| | | | | |
| | | | | | Az őszinte reakció nem marad el a boszorkány részéről: torkából rövid, mindenki számára jól hallható, nyüszítés szerű hang tör fel, ahogy rámered az ocsmány tájképre. Riadtan kapja ajkai elé kezeit - a hangot a megengedettnél hangosabbnak ítélte -, megtántorodik s nem hogy Dóin mellé húzódna, egyensen a háta mögé menekül. Szörnyű remegések közepette rátör a tömör iszony.
Egyáltalán nem valószínű, hogy hallgatna Dóinra, ha nem gyökerezett volna földbe a lába.
- Ezt nem fogjuk túlélni... ezt biztos nem fogjuk túlélni - suttogja elfúló hangon, görcsösen kapaszkodva a lány felkarjaiba. |
| | | | | |
| | | | | | Hirtelen ijesztőbbnek találja a lány szóáradatát, mint bármi mást a széles-nagy világban. Ám a bölcs Apuleus szavainak hallatán kénytelen elmosolyodni.
- Ezzel nem tudok vitába szállni... És mindig is utazni kívántam, csak nem volt meg... az alkalmam... jobban mondva, a bátorságom.
Dóin szinte időt se ad neki a válaszra, máris sarkon fordul, és Fabiottal kezd eszmecserébe. A boszorkány Orionra tekint, elnyúzott mosollyal az arcán vállat von, majd fejét lehorgasztva, a beszélgetés foszlányait elkapdosva menetel tovább.
Ismerte jól ezt a vidéket: egész gyerekkorát itt hancúrozta végig, na meg ifjúkora hajnalát is - természetesen, azt már másképp. Hirtelen felsandított az égre, de nem jutott róla eszébe egy férfiszempár se, de még csak egy neki tett igéret sem.
Csodálkozva pillant Dóin feje búbjára, ahogy az félig vállára hajol, visszarántva őt a semmiben tett kirándulásról. Nem szól semmit, csak mosolyogva kihámozza karját, amivel átfogja a fél-elf vállát, és tovább dúdolja az indulót.
"Nincs már sok hátra... nincs már sok hátra... Jajj, csigavérű idő!... Mindjárt, mindjárt..." |
| | | | | |
| | | | | | Elmélyeülten dúdolászik - semmilyen más hang nem tűnik fel neki, csak menetel, mint egy vérbeli katona. Egyensúlyából váratlanul egy kar billenti ki, meg is tántorodik rendesen. Zavartan pillant Dóinra, majd elmosolyodik, ahogy mindent megért.
- Hogyne! Csak éljük túl - fűzi hozzá pesszimistán. - Port Last merre van? Röstellem, de csak az itteni környéket ismerem... Annak ellenére, hogy sok históriát hallok mindenféle idegentől. Igazság szerint, a felét se hiszem el nekik... |
| | | | | |
| | | | | | Valahol Fabiot és Dóin között baktat, lehorgasztott fejjel és összefont karral, mint aki a bitófa felé készül. De már ez is jobb. Már nem kell várnia, hogy történjen valami.
Észrevétlenül gyorsít a léptein, s csak akkor eszmél rá erre, amikor beéri Dóint. Zavartan rámosolyog, melynek viszonzásából kíván erőt meríteni, majd halkan elkezd dúdolni valami dalfoszlányt, amit kocsmában szokott volt hallani a múlatozó, nyakig fegyverbe öltözött férfiaktól. Lelkesítő nóta lehetett, de a szövegét nem tudta felidézni. |
| | | | | |
| | | | | | Egy rövid percre megfogja Fabiot kezét - természetesen, nem véletlenül -, s örül egy kis ideig annak, hogy bár ilyen kutyaszorítóba sikerült keverednie, vannak, akik figyelnek rá, még ha minimálisan is. Kezét visszafekteti ölébe, mielőtt újra nagyon kellemetlen lenne a helyzet, és csak gondolkozik az elhangzottakon.
Nem telik el egy fél perc sem, és Orion zengő hangja valósággal ráhozza a rosszullétet: az elhesegetett borús gondolatok azonnal megrohamozzák. Nem is testileg, inkább lelkileg érzi magát kényelmetlenül, ahogy a félelem és a fel-fellobbanó lelkesedés újra birokra kél benne. Már belátta, hogy innen csak előre vezet út, de fél rálépni. Végtelenül hálás lenne mondjuk Vándornak, ha az idő elérkeztével vállára kapná és az első tizenvalahány méteren át cipelné, hogy ne magától kelljen elindulnia.
Összerezzen a nevét hallva, lassan ráemeli tekintetét a félelf lányra. Finoman reszkető kézzel nyúl a lapért, s sokáig szemléli, míg minden fontosabb részletet észrevesz. Nem is tud mit mondani Dóin szavait hallgatva, így csak hálásan a nyakába borul és alaposan megöleli.
- Köszönöm. De... hátha most lenne a legnagyobb szükséged rá? - kérdezi akadékoskodva. - Bár tudom, hogy ajándékot nem illik visszautasítani. - Bátortalanul elmosolyodik, majd tétován fűzője számtalan rojtjára pillant, s rövid hezitálás után elrejti az egyikben, valahol a szíve környékén. - Bizony, hallatlan szerencse lenne, ha egy eltévedt nyílvesszőtől éppen ez a kártya mentene meg - jegyzi meg halkan nevetgélve.
Szétnéz, valamivel kevésbé sápadt ábrázattal, majd Fabiot felé fordul:
- Mennyi időnk van még? |
| | | | | |
| | | | | | Nem túl biztos kézzel nyúl a pipáért.
- A kocsmákban ülve az ember kipróbál ezt-azt... - mosolyog halványan a férfira, s korához képest egész rutinosan beleszív. A füst épp, hogy tüdejébe ér, máris erős köhögésre ösztökéli a lányt. Eltart vagy egy percig, míg összeszedi magát. Elpirulva sandít Fabiotra. - Rég volt már szerencsém hozzá. - újra beleslukkol, s ezúttal nem kezd el köhögni. Hálás a viharmágusnak, hogy eltereli a figyelmét, de a beszélgetés csak visszatér a csatatérre, így hirtelen átfut rajta a félelem.
- Máshol nem is vennék hasznomat. - Visszanyújtja a pipát. - Ha egyáltalán hasznomat veszik majd. Gondolja, hogy az én egyszerű mágiám fog majd rajtuk? Semmit nem tudok róluk. Azt se esne valami jól, ha épp bőrrel megúsznám, míg önök odavesznek. |
| | | | | |
| | | | | | Leül, és egy hosszú pillanatra fejét hátraszegve kémleli az eget. Talán fülel.
- Igen... igen, beismerem, rémesen érzem magam - feleli. - Valójában én még sose vettem ilyesmiben részt... Én csak egy vidéki boszorkány vagyok, aki talán soha semmi jót nem tett... Fogalmam sincs, hogy mire vagyok képes. Lassan kezdem belátni, hogy kár volt a szívemre hallgati... kereket kellett volna oldanom, ahogy megszabadultam a druidától - nyöszörgi. Mintha máris jobban lenne: a félelem szorító érzése enyhült, ahogy mind több szót ejtett ki.
Mély levegő, lassan kifúj.
Bizony, fülei most is ki vannak hegyezve a rejtettnek vélt utalásokra, s természetéből fakadóan egyből másképp tekint a férfira. De nem mosolyog, szemei nem fénylenek kacéran.
- Igen, szeretek pipázni - bólint alig észrevehetően, talán meglepve Fabiotot ezzel. - Esetleg... lehetne...? - próbálzoik, de sehogy se tudja megfogalmazni a kérdést. |
| | | | | |
| | | | | | Mély levegőt vesz, és idegesen fújja ki, ahogy a viharmágus tekintetét követve szétnéz ő is.
- Hát, én biztosan - jegyzi meg. Egyik lábáról a másikra helyezi súlyát, szemeivel mindig más fürkészni valót keresve.
- Remélem van még bor a táborban, mert én bizony inni fogok, amikor visszatérünk - jegyzi meg csöndesen, s ha talál a közelben egy tuskót, leül rá, nehogy a földre rogyjon. Lázasan töri a fejét, hogy a hátralévő időt mivel töltse, de semmi nem jut az eszébe. Már nem érdekli az se, ha gyávának tűnik: legszívesebben már ő is menne, mert ez a várakozás teljesen kikészíti. |
| | | | | |
| | | | | | A választ hallva egy rövid időre teljesen meg is feledkezett a gyomrát egyre jobban markolászó délelemről. Végigméri a jó leventét, és nem tudja megállni, hogy el ne mosolyodjon.
- Tökösök, mi? - emeli meg szemöldökét kacéran. - Na, majd meglátjuk, ha túléltük - búgja, jó előre goldolván manatartalékainak feltöltésére. Végülis... tudja is a katona, hogy mi az a boszorkány?
Végigméri a többit is, majd tekintete újra megállapodik a barna bőrűn. Túlélik egyáltalán?
Csöndben marad, most már figyel is. Végignézi, ahogy kivonulnak az emberek, s karjait összefonva várja, hogy követhessék őket. Tenyerei lehetetlenül izzadtak.
Dóinék közelében marad, a lány optimizmusa viaskodik benne Fabiot szavaival. Egyre valószínűbbnek tartja, hogy menten elájuk az izgalomtól. Falfehéren, kiszáradt ajkakkal közelebb lép.
- Üdv - nyögi ki, s megnyalja ajkait, majd belekezd az elcsépelt mondandóba: -, nem akartam kihallgatni a beszélgetést... de, na... így esett. - Fabiotra néz, s latolgatja magában, hogy szóvátegye-e az éjszakát, de végülis csöndben marad: a viharmágus is biztos jobban fog ennek örülni. - Mennyi időnk van még? |
| | | | | |
| | | | | | Nemsokára újra résnyire nyíltak szemei. Szinte pillanatok műve volt, hogy elméjébe ömlöttek az álom részletei - furcsa, rossz érzés telepedett a gyomrára, ahogy felidézte a hatalmas alak körvonalait.
Haszontalannak és tehetlennek érezte magát egy ilyen lénnyel szemben, aki midnen bizonnyal nem azon keseregne élete utolsó éjszakáján, hogy nem hódolhat a földi örömöknek...
Megvárja Dóint, hogy vele együtt menjen a sátorba: belekarol a lány karjába és csöndben lépked mellette, elrévedve gondolataiban.
A csapat szélén, köpenyét összehúzva ácsorog, s próbál se a bizarr álomra, se tompám lüktető fejfájására gondolni. Rossz szokásához híven nem tanusít túl nagy érdeklődést, s nem igazán figyel a megbeszélés részleteire. Helyette végigméri ő is a csapatot, mindenkin elidőzve egy kicsit, hátha meglátja a többiek szemében a félelmet, ami az övében már régóta csillog. Legalább akkor nem gondolná, hogy ő a csapat nyúlszívű tagja.
- Mi lesz, ha nem sikerül jól az elcsalás, és az ellenség nagyrésze helyben marad? - kérdezi, miután Orion választ kap. - Vagy még rosszabb: ha a katonákkal végeznek és visszatérnek? Mennyi időnk lesz?
Reménykedett benne, hogy a hangja határozott, vagy legalább közömbös lesz, de nem: meg-megremeg. Megpróbál nem venni róla tudomást. |
| | | | | |
| | | | | | Továbbra is fáradtan, ám sokkal derűsebben mosolyog vissza. Más körülmények közt biztos nem hinne a lánynak, de most akármit elhinne, ha Dóin mondaná. A benne mocorgó félelem elszunnyad, s helyébe kimondhatatlan fáradtság siklik.
- Rendben... remélem, igazad lesz - mondja halkan, s úgy, ahogy van, lehunyja szemeit, s percek alatt olyan mély álomba merül, mint akit elkábítottak. |
| | | | | |
| | | | | | Józanabb állapotban megütközve meredne a lányra... Ám így csak kiszélesedik bágyadt mosolya, és mélyen eltöpreng.
- Persze... - böki ki. - Hát, te is magadra lettél hagyva ezen a hosszú éjszakán. Pedig csinos lány vagy... meg én is, de úgy látszik, már ez se számít - folytatja melankólikusan, miközben lehunyja szemeit. - Csak én sajnálom annyira az életem, hogy most is ki akarom használni?... Ti nem féltek a haláltól? Hiszen meghalunk, nem?
Felnyílnak szemei, melyek most csillognak a lappangó félelemtől. Hangja nem csap át hisztérikusba, inkább beletörődően úszik a csöndes éjszakában. A bor még mindig eltompítja annyira, hogy ne szoruljon össze a gyomra, ha a másnapra gondol, de lassan-lassan a feje is ki fog tisztulni, s akkor talán sokkal kétségbeesetebb lesz.
- Meg kéne szökni - vonja le a következtetést, de annyira semleges hanggal mondja, hogy Dóin biztosra veheti, hogy nem gondolja komolyan. |
| | | | | |
| | | | | | Akár örül, akár nem, sok esélye nincs arra, hogy megszabaduljon tőle...
A boszorkány elsőnek nem reagál semmire, aztán amikor Dóin mellé fekszik, mocorogni kezd, és a másik oldalára fordul, a lány felé - közben természetesen maga alá gyűrve a takarót, így Dóin kedvessége mit sem ért.
Szemei résnyire nyílnak, homályos tekintetét sokáig járatja a fél elf vonásain, mire arcán meglátszódik, hogy felismerte a lányt. Bágyadtan elmosolyodik, s fél karjával átöleli a vállát.
- Mégse találtad meg a sátrad? - suttogja lassan, majd a mondat végén mély levegőt vesz. Pár másodpercig csöndben marad, mintha a válaszra várna, aztán folytatja: - Nem baj, Dóin, nyugodtan aludj itt... Más hálótársam úgyse akadt.
Sokáig bámul a semmibe némán, szempillája se rezdül, majd újra Dóin szemeire fókuszál.
- Téged is becsaptak? - teszi fel a nagy kérdést, s ajkait félmosolyba húzza. |
| | | | | |
| | | | | | Az első választ hallva összevonja kicsit szemöldökeit, ám gyorsan megnyugtatja magát, hogy biztos csak rosszul hallotta. Aztán el is felejti saját kérdését, s örömmel veszi észre, hogy sikerült a fának döntenie a férfit. Persze nem csodálkozik: biztosra veszi, hogy Jak gondolatai is arrafelé kalandoznak, amerre az övéi.
Gyengéden a férfi nyaka köré fonja karjait, ám hamarosan visszahúzza őket: még hogy Árnybirodalom? Az meg hogy a csudába került bele a képbe? - méltatlankodik magában. A férfi vállára hajtja fejét, majd mintegy másfél percig elmereng, hogy gondolkodásra serkentse eszecskéjét... Heves homlokráncolás közepette rakosgatja össze homályos emlékképeit, s egyre jobban elkomorul, ahogy kapizsgálni kezdi a dolgokat.
Erőtlenül megingatja fejét, majd hosszú, vékony ujjait a férfi álla alá teszi, s finoman ajkaihoz irányítja Jak ajkait - ám amint az elf elmozdítja arcát, s kérdezősködik, csalódott fintort ölt magára, miközben hátrál egy lépést és meginog. Hát hogy történhet ilyen?
- De, elfáradtam - közli affektálva. Állát durcásan megemeli, és megfordul a fejében a gondolat, hogy csak úgy faképnél hagyja Jakot, de az első lépés után megtorpan (majdnem el is veszti egyensúlyát). Kicsit se osztozva Fabiot optimizmusán, akadozó nyelvvel megjegyzi: - Holnap talán meghalunk, ön pedig visszasít... vissz... visszautasítja a lehetőségét, hogy élvezze az utolsó óráit. Vagy csak fából van? Mindenesetre... nem értem. Jó éjszakát, uram. - Azzal minden ok nélkül kacarászik egy keveset, s bizonytalan léptekkel elindul abba az irányba, amerre a sátrát sejti.
A feje sehogy se akar kitisztulni, s ennek köszönhetően óráknak tetsző percekig bolyong a táborban, mint egy holdkóros, miközben magában egyfolytában korholja saját magát, hogy hagyta futni Fabiotot... Szerencsére senkivel se találkozik az alatt a fertályóra alatt, amíg végre ismerős sátrakhoz vetődik. Megáll az egyik előtt, s hosszan tanulmányozni kezdi. Végül konstatálja, hogy hazaért, majd bemászik, kényelmesen elnyúlik és elalszik - Dóin sátrában... |
| | | | | |
| | | | | | // folytatjuk ;] véleményem szerint így a legegyszerűbb. szóljatok, ha valamire rosszul emlékszek... //
Ahogy Jak karjaiba kapja, vegyes érzelmek, érzések kezdenek kavarogni benne: egyrészt nem kis örömére szolgál, hogy ilyen egyszerű, de annál hatásosabb demonstrációt kap az elf erejéről, másrészt gyomra heves rándulásokkal adja a boszorkány tudtára, hogy ezt azért mégse kellene. Nyel egy párat és vesz egy mély levegőt.
- Uram! Azonnal tegyen le - böki ki, mikor visszanyeri hangját, igyekezvén megközelíteni valami könnyed és játékos hangnemet, s el is kacagja magát, mert azért mégiscsak mulatságos a helyzet. Erőtlenül megütögeti a férfi vállát, hogy szavainak nyomatékot adjon, és addig erősködik, amíg Jak meg nem adja magát.
Amint újra két lábbal áll a talajon, hang nélkül sóhajt, s erősen belekapaszkodik a férfi karjába, hogy ne dőljön el.
- Merre van a sátra, uram? - kérdezi kacarászva, amint lényegesen eltávolodnak Fabiotéktól, s választ se várva megtorpan egy fa mellett, majd finoman annak törzséhez szorítja a férfit, a legkisebb ellenállásra se számítva - és persze reménykedik akciója sikerében. - Mit tenne, ha biztosan tudná, hogy holnap meghalunk? - szegezi neki a kérdést ártatlan tekintettel, de ajkai minduntalan kacér mosolyba ugranak.
Hosszú pillanatokig némán fürkészi Jak szemeit, majd hirtelen a vállához bújik, és csókokat lehel nyakára. |
| | | | | |
| | | | | | - Jó éjszakát, Dóin - mondja elégedett mosollyal, némi melegséget csempészve hangjába, mintha ezzel kívánná megköszönni, hogy a lány készségesen magára hagyja a férfival. Aztán hogy, hogy nem, Fabiot megállítja, s mivel a boszorkány már épp eleget ivott ahhoz, hogy ne tudja hibátlanul nyomon követni az eseményeket, elsőre nem is veszi zokon eme gesztust. Ám amikor Dóin gyorsan meggondolja magát, csalódott hangocskát ejt ki a száján, s szabadon maradt kezével Fabiot kinyújtott kezéért nyúl, majd finoman megragadja.
- Hallod, egyenesen - böki ki Dóinhoz fordulva, s bár hangjába egykedvűség bújik meg, szemeit cinkosan a lányra villantja, hátha ismét a pálfordulás mellett dönt.
- Előfordulhat, hogy a sátra az enyém közelében van? - kacérkodik tovább Fabiottal, megintcsak figyelmen kívül hagyva Dóin jelenlétét, ám kénytelen ismét felé fordulni, amikor megszorítja karját.
Józanabb állapotban valószínűleg hamar megelégelte volna a huzavonát, és hamarabb fel is adta volna, de ilyen eltompult elmével csupán az tudott a fejében megmaradni tartós gondolatként, hogy mihamarabb és minél tovább kettesben maradjon a karjaiban szorongatott humanoid hímmel.
Előbb a rámosolygó Dóinra, majd a menekülni vágyó Fabiotra sandít, mintha kapizsgálná, hogy miben mesterkednek, majd erőtlenül felröhög, s kedélyesen elszavalja az egyik versszakot:
"Együtt be sokszor feküdtünk,
Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, csak megintsem,
Együtt hálunk úgye, kincsem?"
Azzal buja mosollyal a férfira néz, és hozzásimul. |
| | | | | |
| | | | | | - Ó, az nagyon jó lenne! - csapja össze színpadiasan a tenyereit a boszorkány, s megragadva az alkalmat belekarol a férfi karjába és teljesen ártatlan arccal a hozzásimul. Fabiotnak már talán akkor elég volt Karsi közelségéből, amikor a katicát mustrálták, de egy úriember csak nem fog kicsusszani egy kissé hevesebb nő szorításából.
- Remélem, nem okozok problémát... ilyen kései órán - jegyzi meg, a sátrak vélt helye felé indulva, továbbra is bájosan molyosogva, mely arckifejezéshez társul még az alkoholtól csillogó szempár is, és a kissé tökéletlen egyensúly.
Miközben a férfi a tábor területén kalauzolja, finoman végig-végig simít kézfején és karján, s az esti eseményeket elemezgeti, Dóinra pedig ügyet se vet: a lány mintha zavarba jött volna, a boszorkány pedig megteszi azt a szívességet, hogy eltereli róla a figyelmet.
- Mint már mondtam, nem tudom, hol a sátram... Ön esetleg emlékszik rá, hol állítottam fel? - kérdezi csevegő hangon, s pajkos szemeit kacéran a viharmágus lélektükreire villantja - majd lesüti őket, szinte a szemérem megjátszott jeléül. Valamivel halkabban folytatja, mintha zavarba jött volna. - Valójában attól tartok, hogy nincs is sátram. Meglehetősen kellemetlen lenne... - Megszorítja a kart, melybe belekarolt, s ha lehetséges, még inkább hozzásimul, hogy még csak esélyt se adjon Fabiotnak a félreértésre. |
| | | | | |
| | | | | | Természetesen nem kerülte el a figyelmét Dóin Fabiot felé küldött pillantása, de inkább csak elmosolyodik: talán a lány komolyan veszi... a boszorka biztosan nem.
Visszanevet Dóinra, s karjára téve kezét, hosszan elgondolkozik - kétségtelenül a bor miatt -, majd tanácstalanul körbenéz.
- Én arra se emlékszek, hogy lett volna sátram... - jegyzi meg a félrészegek egykedvűségével, és megint elmosolyodik. - Gyere! - Sarkon fordul, és visszasétál a többiekhez, egész pontosan a viharmágus elé, és angyali arccal rebegteti pilláit rá:
- Fabiot... ehm, elég kínos... De nem tudjuk, merre vannak a sátraink. Esetleg nem tudna segíteni nekünk? - kérdezi pajkosan mosolyogva, hogy a férfi higgyen bármit, amit nem szégyell. |
| | | | | |
| | | | | | Nagyon élvezte az estét: rég nevetett ennyit és ilyen jó ízűt. Aztán kedv és öröm ide, mértékletesen csordogáló bor oda, eljött a takarodó ideje is, a boszorkány pedig gyerekesen ódzkodott a gondolattól, hogy álomra hajtsa a fejét.
Szinte teljesen kiürült kulacsát szorongatva ücsörgött a farönkön, míg a többiek felkeltek és elmacskásodott tagjaikat mozgatták, kialtatták a tüzet, felhajtották a maradék pár kortyot, jóccakát kívántak egymásnak... Összevonta magán szemekkel kihímzett, sötétzöld köpenyét, és ugyan búbánatosan nem, de kicsit kedvetlenül gondolt bele, hogy másnap akármi történhet. Orion után nézett, aztán Fabiot tekintetét kereste, mintha e pillantás kapcsolná össze a jelent a jövővel. Végül talpra állt, lesöpörte a port a szoknyájáról és csizmácskájáról, felkapta táskáját, bűbájos mosollyal az arcán elköszönt külön-külön Fabiottól és Oriontól, aztán mindenkitől.
Elindult a sátrak felé, az ujjain futkosó katicabogarat becézgetve, aztán megállt és bevárta Dóint - hátha neki is akad kedve még egy kis trécseléshez lefekvés előtt. |
| | | | | |
| | | | | | Elrepült. Egy pillanatra nem is érti, miért, aztán gyorsan felemelkedett, és mereven nézni kezdett abba az irányba, amerre a jószág eltűnt a sötétségben. Mormog pár szót a bajsza alatt, aztán ismét helyet foglal, arcán elégedett mosollyal veszi kézbe a lapokat, és elmélyedve tanulmányozza őket - habár jószerével lövése sincs, hogy jók-e vagy rosszak.
Mindnek nagyon szép képe van, és még csak el sincsenek rongyolódva, mint a paklik általában. Néhányan mosolyognak rajtuk, mások kevésbé... A boszorkány pedig tudományos fejet vág, nehogy valaki gyanút fogjon.
Bölcs hallgatással várja, hogy akkor most mi lesz, hol jobbra, hol balra sandítva - miközben a kis hétpettyes újult lelkesedéssel visszatér, s a lapok szélére szál, majd lelkes masírozásba kezd rajtuk erre is és arra is... |
| | | | | |
| | | | | | A felismerés széles mosolyt csalt a boszorkány arcára, ahogy Fabiot válaszol. Lopva a férfi arcára pillant, és őszintén meglepődik annak pirosabb árnyalatán. Biztos a tűz miatt - fut át az agyán az egyűgyű gondolat, majd figyelmét ismét a bogárnak szenteli: jobb mutatóujját hozzáérinti Fabiotéhoz, valamivel a sétálgató katica előtt, abban reménykedve, hogy az állatka elcsábul, és inkább a vékonyka ujjakat választja.
- Gyere csak! Gyere, katicácska - sutyorogja, hátha ezzel még jobban hat a szerencsétlen jószágra, aminek talán van annyi esze, hogy kereket old, amíg megteheti.
Ha a katica és Fabiot is úgy gondolja, hogy Karsi megtarthatja a bogarat, elégedetten hátradől, és babusgatja még egy ideig, ha nem, szintén hátradől, és a remélhetőleg hamarosan osztó Vándor felé pillant. |
| | | | | |
| | | | | | Örömmel veszi át a felé nyújtott üveget: biccent, majd szerényen meghúzza - nehogy itt hirtelen benyakalja az egész csapatnak szánt mennyiség felét. Kicsit fintorog és összerázkódik a számára új bor megízlelésétől, de a korábban lenyelt kortyok áldásos hatása következtében egyre kevésbé érdekli, hogy mennyire édes a nedű.
Mindezekután a tőle balra ülő Orion kezébe nyomja a palackot, s közben olyan fejet vág, mintha bátorítani akarná az idézőt, hogy minél hamarabb legyen ő is olyan tompa állapotban, mint a boszorkány máris. Visszafordul Fabiot felé - igencsak nagy örömére szolgál, hogy két ilyen úriember közé sikerült szorulnia... -, és kíváncsian pillant a férfi ujjaira, amelyek közé a hajából vadászott valamit csippentette. Ugyan nem ülnek túl messze egymástól, szemöldökét összevonva fókuszál a kiválasztott pontra, majd a kíváncsiságtól vezérelten, minden figyelmeztetés nélkül közelebb hajol, éppenséggel annyira, hogy szerény keblei Fabiot karjához simulnak - nyílván az elfogyasztott bor hatására...
Még így se sikerül rájönnie, miféle vadat ejtett a viharmágus.
- Ez meg mi? - teszi fel a kézenfekvő kérdést. |
| | | | | |
| | | | | | Enger megnyilvánulására elfintorítja az orrát: legyen akármilyen bizalmatlan a máguska és akármilyen rossz híre a bárdoknak, nem valami kedves dolog csalással vádolni valakit, főleg ilyen nyíltan - legalább eltitkolná egy kicsit... Azonkívül - mint valószínűleg sok más társával együtt - Karsi megbízik Dóinban annyira, hogy ne feltételezzen róla ilyesmit. Ugyan minek rontaná el a játék örömét?
Egykedvűen nézi a mágust, és már meg se lepi a kártyázás általa felvetett tétje.
- Elnézve Vándort, azt hiszem, jó nagy számlát hoznánk össze neked - jegyzi meg elgondolkodó mosollyal, habár biztosra veszi, hogy Engernek még mindig sokkal kevesebb esélye van a vereségre, mint neki. Nem baj, a boszorkánynak marad a blöff!
Fabiot ötlete máris jobban tetszik neki. Értelmes ember nem anyagias dolgokkal foglalkozik egy ilyen komor nap előtt. Mégis ki választana a másik megtréfálása helyett egy olyan lakomát, amit talán sose kebelezhet be?
Orioné pedig még jobb, bár nem sokban különbözik a viharmágus javaslatától. Az idézőre sandít, és elbájolóan mosolyog rá, miközben eszébe jut egy-két dolog, amit szívességként kérhetne a jelenlévőktől... Aztán ráébred, hogy feleslegesen töri ilyesmin okos kis fejét, hiszen mindig vesztes volt a kártyajátékokban. Gondolatai hirtelen pálfordulást vesznek, és máris azt kezdi találgatni, hogy vajh ki mit kér, ha oda kerül a sor?
Pillanatokra lehervadt mosolya újra felélénkül, miközben végignéz a társaságon, majd azon kapja magát, hogy egy hosszú másodpercig belemered Fabiot szemeibe, játékos vigyorban felejtve ajkait.
- Remek ötlet! - vágja rá, hogy a zavarba ejtő helyzetet félbeszakítsa. Sietve kulacsához kap, és derekasan meghúzza, hogy valamit kezdjen magával. Az édes nedűtől megrázkódik, majd kissé hátradől, s visszapillant a viharmágus felé, ellenőrizvén, ő rajta tartja-e még a szemeit.
Szélesen rámosolyog Dóinra: - Az igazán jó lenne. Ha épségben megúszom, felajánlom minden tudományom, és beállok a lakoma főzői közé! - fogadkozik nagy örömmel. Aztán mintha észbe kapott volna, nevetve hozzáteszi: - De konyhacselédnek való kötényt semmiképp se kötök a derekamra! |
| | | | | |
| | | | | | Mosolyog, mosolyog - aztán hirtelen kissé összerezzen, mikor meghallja a többiek hangját. Ja, tényleg, a többiek... Nyilván már szövögetik a szálakat itt körülöttük. Elgondolkozva nézi őket, majd vet egy oldalpillantást Orionra: egy szövetségese már biztos van, bármi is szakadjon a nyakukba holnap. Őszintén örül ennek, még ha ezt a kifejezetten hasznos részét nem is nézi, hisz egy nő hiúságát legyezi, ha úgy érzi, kacérkodása nem hagyta hidegen a kiszemelt férfit - kiváltképp, ha történetesen boszorkány is.
Orion őszinte arcára néz, s saját mosolyába valami bűntudat nélküli kifejezés vegyül, mintha mindez így lenne természetes. Meghúzza a kulacsot, majd derűsen bólint a kérdésre.
- Köszönöm - fogadja el a felkínált segítő kezet, s miután felkelt, maga is szerez egy tuskót. Szeretett kártyázni, de sose volt a szíve csücske, így nem is igazán volt sikerélménye korábbi játszmái alkalmával. Érdeklődve járatja végig tekintetét a csapaton, s akaratlanul is megfordul a fejében, hogy ki kelne még a segítségére, ha bajba kerülne. |
| | | | | |
| | | | | | -Áh, törpök.. -csóválja meg fejét az ekkor ideérő Fabiot- Ha ezeket a fickókat összeültetnénk inni egy egyszerű bányászcsapattal, az est végére akkor is számos sérültjük lenne. Betört orrok.. alkohol túladagolás.. De talán jobb lenne a tűz mellé ülni -int Orionék felé, akik csöppet sem elvonulva beszélgetnek ott- a félhomályban nem jó kártyázni, és a bor is jobban esik ha mindenki csatlakozik. És ott is van még pár szabad tuskó -tekint Dóinra.
-Talán még egy parti kártyába is beszállok -vágja ki a végső érvet.
Nevetve indul arrafelé, meg sem várva az ellenvetéseket, ha vannak is, és ül le Karsi mellé. Reméli, hogy valaki tárol a málhazsákjában pár ónkupát, mert nála jelenleg egy sincs.
//Karsi azt mondja nincsenek elvonulva. Csak ezért tolmácsoltam ; F // |
| | | | | |
A társalgás szabályai | A legaktívabb fórumok és fórumozók | Moderátori tevékenységek
|
