Böszörményi Gyula: A bolhedor lovagjai (részlet)

Rúvel hegy - fogak szintje

Tetejetlen Fa - az Álomfelügyelet sátra

A szikrázó napsütésben a Gyémánt Jurta körül terpeszkedő jurtaváros zajos zsibvásárnak tűnt. A Peremerdő felől érkező utazó alig bírt betelni a színes forgatag látványával. Sok ezer révülő, boszorkány, sámán, vajákos és varázsló intézte ügyes-bajos dolgát a Világfa csúcsán. Közöttük az egyik pontosan tudta, hova kell mennie. A karcsú, erőt sugárzó, fiatal garabonciás köpönyegét suhogtatva vonult végig a széles főutcán, egyenesen az Álomfelügyelet hatalmas párnasátra felé.

Éjlépő Kajtár, bár ezt arcának egyetlen rezdülése sem árulta el, nyugtalan volt. Mióta mestere, Böffeg sámán éjlelke az Ősök közé költözött, a Tíz Jurta Szövetsége titkosszolgálatának élén egyik révülő a másikat váltotta. Nehéz volt megfelelő vezetőt találni az Álomfelügyelet számára, hisz a feladat bölcsességet, ravaszságot és végtelen türelmet kívánt.

Kajtár örült, hogy ő pusztán az ügynökök egyike. Igaz, azt tartották róla, hogy a legjobbak közül való - ha nem egyenesen a legjobb! -, de az ilyen szóbeszéd soha nem érdekelte. Számára a legfontosabb az volt, hogy a soron következő feladatot becsülettel lássa el, s közben oly álomvilágokat, lényeket, teremtményeket láthasson, amiket előtte még egyetlen révülő sem.

Az Álomfelügyelet párnasátrának oldalsó bejáratához ért. Tenyerével a könnyűnek látszó szövetet érintve, elmormolta a jelszót. A kívülről barátságosan csíkos, vidám építmény belső terét sötét, sejtelmes, fekete bársony szövetfalak osztották szobákra, folyosókra. Éjlépő számtalanszor járt már itt, az Álomfelügyelet előírásai között azonban előkelő helyen szerepelt, hogy a sátor elrendezését holdfordulónként meg kellett változtatni. Így a garabonciás inkább magához rendelte az egyik tündefényt sugárzó pillét, aki röptével készségesen elkisérte őt az Álomfelügyelet jelenlegi vezetőjének irodájába.

- Foglalj helyet, kedves barátom!

A meggyfából faragott íróasztal mögül szikár, csontos férfi állt fel. Szürke arcán szigor ült, s mikor kedveskedni akart, mosoly akkor sem törölte azt el. Ezüstujjú Balajtár álomvarázsló volt, aki olykor talán túl komolyan vette önmagát. Tán épp ez lehetett az egyik olyan tulajdonsága, ami alkalmassá tette őt az Álomfelügyelet vezetésére.

Éjlépő Kajtár közelebb húzta az egyik karszéket, és helyet foglalt. Torkában érezte a türelmetlenség savas érintését. Azelőtt Böffeg sámánnal sem szeretett az irodájában beszélgetni, pedig az öreg nem csupán a főnöke, de a mestere is volt. Ezüstujjút viszont szinte egyáltalán nem ismerte. Persze hallott róla ezt-azt, de...

- Küldetésem van a számodra - szólt a szürke sörtefrizurát viselő varázsló.

- Neked? - Kajtár elfelejtette lenyelni meghökkenését, de máris bánta, hogy a kérdés kicsúszott a száján. - Úgy értettem...

- Tudom, hogyan értetted - vágott közbe Ezüstujjú, nem titkolt ingerültséggel. - Idő kell, míg az Álomfelügyelet forró vérű, fiatal ügynökei megszokják, hogy egy varázsló került Böffeg sámán székébe. Ha nem tévedek, a legtöbb társad garabonciás, igaz?

- Ahogy én magam is - bólintott büszkén Kajtár.

- Érthető, hisz az Álomfelügyelet szigorúan titkos küldetéseit csakis a legkiválóbb révülők hajthatják végre. - Ezüstujjú Balajtár bókja némileg oldotta a feszültséget. - Most pedig olyan útra küldelek, amit a legjobbak közül is csupán az első járhat végig.

- Nem én vagyok az - tiltakozott Kajtár, bár ezek kizárólag a kötelező szerénység szavai voltak. Az álomvarázsló nem is vesztegetett rá időt, inkább széthajtotta az asztalon heverő kéregtekercset. A finom pókhálóvonalakkal megrajzolt ábra a Gyökérszint világainak azon területét ábrázolta, mely igencsak közel esett a rettegett Rémálmok Birodalmához.

- Hallottál már Ghalláról? - kérdezte, betegesen szürke mutatóujját a térkép egy apró pontjára bökve.

Éjlépő néhány pillanatig a homlokát ráncolta, majd bizonytalanul bólintott.

- A galetkik álomvilága, ahová a révülők közül elsőként te tetted be a lábad - mondta.

- Ez így nem teljesen igaz - szólt Ezüstujjú. - Ghalla valóban ismeretlen és zárt világ volt, amiről csupán kósza hírek terjengtek, s azok is csupán a Valóságban, az éberek között. Oly sok álomvilág létezik, hogy a Gyémánt Jurta nem törődhet mindegyikkel. Két esztendővel korábban azonban úgy alakult, hogy nekem, s még néhány társamnak útra kellett kelnünk. Az Éjtáltos nevezetű álomjárón utaztunk, amelyet Böffeg sámán, a te mestered irányított.

- A táltoskeresők küldetéséről mindenki tud - emlékeztette Kajtár a varázslót. - Hősi énekek, mondák és regék szólnak a tetteitekről.

Ezüstujjú Balajtár bosszúsan legyintett.

- Csupa túlzás és színes szóvirág

- Mi közöm nekem mindehhez, varázsló? - Kajtár hangjában heves türelmetlenség rejtezett. - Hallottam hírét, hogy később visszatértél oda, és huzamosabb időn át tanulmányoztad a galetkik történelmét. Még valami mondát is hoztál, amit a Gyémánt Jurta tekercstárában bárki elolvashat.

- Így igaz. - Ezüstujjú, bár látta, hogy az ifjú garabonciás egyre nyugtalanabbul feszeng a karszékben, megőrizte méltóságát. - A Rúvel hegyi legenda alkalmatos olvasmány, ha a révülő meg akarja érteni a galetkik világát, gondolkodásmódját és lelkét. Meglehet, hogy te, akit elsősorban a tettek, a kalandok és a feladatok izgatnak, unalmasnak találod a múltban való bogarászást, de higgy nekem: Ghalla tökéletesen zárt, a Tetejetlen Fáról mit sem tudó világának tanulmányozása rendkívül fontos a Tíz Jurta Szövetsége számára. Én azonban most nem azért hívtalak, hogy régészt vagy antropológust csináljak belőled.

Éjlépő Kajtár hirtelen megérezte, hogy végre a lényeghez érkeztek. Előrehajolt, s tekintetét a kéregtérképre függesztette, miközben az álomvarázsló tovább beszélt.

- Láthatod, hogy Ghalla rendkívül közel fekszik a Rémálmok átokverte Birodalmához. A Sötétség Országában lakik minden borzalom, amit a révülők képesek voltak befogni, egyetlen helyre rekeszteni. A Birodalom határainak védelme azonban cseppet sem tökéletes.

A garabonciás szíve hevesen dobbant. Tehát egy szökevényt kell befognom! - gondolta. - Ismét megszökött egy rémálom, s ha Balajtár engem küld a nyomába, akkor nem lehet hétköznapi szörnyeteg. De hogy jön a képbe Ghalla?

- A Rémálmok Birodalmának határőrei nemrégiben azt jelentették, hogy a rezervátum belsejéből a legsötétebb fekete mágia sugárzását észlelték - folytatta az álomvarázsló. - A Határvárban állomásozó rémálomvadászok egy osztaga, úgy tucatnyi csongor behatolt a Birodalomba, hogy kiderítse a jelenség okát. Sikerrel jártak, de az eredmény... Nos, amit megtudtak, cseppet sem szívderítő.

Éjlépő Kajtár torka kiszáradt az izgalomtól. Az álomvarázsló, mintha csak tudna erről, vékony ujjaival pattintva boroskancsót és két poharat idézett az asztalra. Ittak. A garabonciás dühösen állapította meg, hogy remeg a keze. Mintha valami tapasztalatlan tanonc volnék! - sisteregtek a gondolatai. Szerencsére Balajtár mindezzel nem törődött, inkább folytatta a beszámolóját.

- A csongorok kapitányának jelentéséből kiderült, hogy a fekete mágiát az Ősök Jurtájának egyik tagja hívta életre.

A kijelentés több volt, mint meghökkentő. Éjlépő néhány pillanatig azt hitte, hogy az álomvarázsló csupán a bolondját járatja vele. Az Ősök Jurtájába csakis azon varázstudók lelkei kapnak bebocsáttatást, akik életük során bölcsességükkel, tudásukkal, jó tetteikkel kiérdemelték azt. Lehetetlen, hogy az Ősök egyike fekete mágiához nyúlna!

- Pedig ez történt - szólalt meg ismét Balajtár, mintha olvasni tudna a garabonciás tekintetéből. - A csongorok fekete mágiával megnyitott Ébredés Ajtajára leltek. Pontosabban a maradványaira. Az átjáró nem sokkal korábban még Ghalla szívébe, egyenesen a Rúvel hegy mélyére vezetett. A közelében kuporgott az Ősök Jurtájának egyik tagja, bizonyos Fersan mágus szelleme. Mikor elfogták, nem is tagadta a tettét. Ő nyitott Ébredés Ajtaját egykori élete helyszínére.

- Fersan mágus galetki volt? - döbbent meg Kajtár, bár tudta, hogy az Ősök Jurtájába nemcsak szittya-hun sámánokat, táltosokat, de minden más nép varázstudóinak szellemét is felveszik, ha arra méltónak találtatnak.

- Ahogy mondod: Fersan mágus, míg élt, galetki volt - biccentett Ezüstujjú. - Kihallgatása során bebizonyosodott, hogy sajnos nem tudta maga mögött hagyni a múltját. Az Ősök Jurtájában is, hol pedig az örök nyugalmat élvezhette volna, egyre azon járt az agya, miként segíthetné győzelemre egykori népét a Ghallát leigázó, fekete mágiából táplálkozó Ében Ellenséggel szemben. S végül megtalálta a módját.

- Vissza akart térni Ghallára, mint szellem? - hüledezett Kajtár. - Ezért nyitotta az átjárót?

- Ha ez lett volna a célja, megteszi - rázta a fejét Balajtár. - Bolyongó kísértetként azonban semmit nem tehetett volna a galetkik érdekében. Sajnos sokkal őrültebb gondolata támadt.

Az álomvarázsló ismét az asztalon heverő kéregtekercsek között matatott, majd az egyiket Kajtár elé tolta. A sárgásfehér lapon négy különböző tárgy rajza volt látható, melyek közül kettő folyton változtatta az alakját.

- Ezek itt átokverte varázseszközök, melyek őrzését a Tíz Jurta Szövetsége az Ősökre bízta - mondta Ezüstujjú.

- Miért épp a rég holt varázstudókra?

- Mert őket többé már nem fertőzi hatalomvágy vagy hasonló őrültség. Ráadásul igen nagy tudással és bűverővel bírnak, bár csupán szellemként léteznek. Mindeddig úgy hittük, a rég holtaknál nincs senki megbízhatóbb. Ezek az átokverte tárgyak a legveszedelmesebb varázseszközök a Világfán. Legalábbis azok közül, amiknek ismertük a helyét. Nézd! Ez itt a Téboly Serlege. Aki iszik belőle, az ép elmével szinte felfoghatatlan bűverőre tesz szert, és azt esztendőkön át használhatja is, de végül megzavarodik, s tomboló őrültként végzi. Itt a második: a Démonhívó Réztükör. Erejével a varázstudó engedelmességre bírhatja az asztráltérben lakó ördögfattyakat, de minél többször használja, annál hasonlatosabbá válik hozzájuk. Utolsó tulajdonosa ma a Rémálmok Birodalmának legocsmányabb teremtménye, pedig valaha tiszta lelkű varázslótanoncként kezdte.

- És ez a kettő, amelyik folyton változtatja az alakját? - mutatott a kéregtekercsre Kajtár. - Ha jól látom, az egyik hol aranygyűrű, melynek belsejére tünde rúnákat véstek, hol meg szétfolyik, és forró olvadékká lesz.

- A gyűrű, nos, igen! - Ezüstujjú mintha megborzongott volna. - Ez a tárgy olyan álomvilágból származik, mely szigorúan tiltott terület a révülők számára. Hatalmas és csodálatos, aminek történéseit ügyetlenkedő látogatásainkkal nem szabad megzavarnunk. A gyűrűt, melyet a fekete mágia irtózatos erejével kovácsoltak, ama világban egy vulkánba hajították. A láva félmaréknyi olvadéka azonban valahogy kikerült onnan, s immár régóta vándorolt a Világfán, átkot hordozva mindenfelé, míg végül rátaláltunk. Alakja, mint látod, változó, de hatása mindig ugyanaz. Hatalmas bűverőt ad a gazdájának, de kiszívja, megdermeszti a lelkét, míg végül önmaga szolgájává aljasítja a szerencsétlent.

A garabonciás értőn biccentett, az álomvarázsló pedig az utolsó képre mutatott. Az éjfekete tócsának látszó holmi hol kaviccsá, hol könnycseppé, hol pedig amőbához hasonlatos, apró lénnyé változott.

- Ez a legkülönösebb átokverte tárgy, amit a révülők valaha is birtokoltak. Úgy sejtem, Fersan mágus lelkét ő fertőzte meg, s vette rá, hogy elkövesse őrült tettét. Az Ében Kavics ugyanis az ő világából, Ghalláról származik. Mindig is sejtettük, de most már bizonyságunk is van: ez a folyton elfolyó, majd megszilárduló holmi egykor a Ghallára támadó Ében Gömbök egyikének része volt. Hatása hasonlatos a gyűrűéhez. Erőt ad, de megöli tulajdonosa lelkét, s átveszi teste fölött a hatalmat. Célja csupán annyi, hogy visszatérjen a Gömbbe, amiből egykor kiszakították.

- S most sikerrel járt - értette meg Kajtár. - Fersan mágus azért nyitott átjárót egykori világába, hogy ezt a négy tárgyat a galetkiknek adja.

Ezüstujjú bólintott.

- És a tárgyak hordozta átokkal nem törődött? - kérdezte a garabonciás.

- Annál sokkal erősebb volt a vágya, hogy a galetkiket visszasegítse a Felszínre - felelt az álomvarázsló. - Fersan mágus úgy véli, hogy négy leszármazottjának elkerülhetetlen pusztulása (amennyiben használják a tárgyakat) kicsiny áldozat azért, hogy a galetkik legyőzhessék az Ében Ellenséget.

Éjlépő Kajtár oly hirtelen állt fel, hogy lendületétől a széke majd hátradőlt.

- Megtalálom és visszaszerzem őket - jelentette ki.

- Ezért hívtalak, ifjú barátom - mosolyodott el Ezüstujjú Balajtár. - Mégis kérlek, hogy egyelőre csitítsd le hirtelenségedet. A feladat sokkal bonyolultabb, mint hinnéd. Egyrészt: úgy kell a Rúvel hegy mélyére menned, hogy a galetkik ne is sejtsék, ki vagy. Egy leszel közülük, méghozzá szürke, jelentéktelen. Atvy Morodur barátom figyelmeztetett, hogy Ghalla elzártságát a Világfa többi részétől nem szabad megzavarni.

- Úgy nézek ki, mint egy galetki? - kérdezte Kajtár kétkedőn.

- A galetkik annyifélék, ahányan vannak, hisz önmaguk dönthetik el, milyenné fejlesztik a testüket - mondta az álomvarázsló. - Épp ezért különlegesek. Titokban kell tehát utaznod, s mikor megérkeztél, titokban kell felkutatnod a holmikat.

- Úgy lesz!

- Még valami - Ezüstujjú Balajtár ismét a rajzokra bökött. - Nem kérem, hogy hozd vissza a tárgyakat. Különleges bűverőt kapsz tőlem, mely lehetővé teszi a számodra, hogy elpusztítsd őket. Eddig is túl sok bajt hoztak a Világfára. Már sokkal korábban meg kellett volna ezt tennünk, de... A Tíz Jurta Szövetségének bölcsei sem mindig oly előrelátóak, miként arra szükség volna.

Kajtár megsejtette, hogy ez az utasítás - az átokverte tárgyak végleges elpusztítása - az álomvarázsló saját ötlete. A Gyémánt Jurta legfőbb varázstudói közül bizonyára sokaknak nem tetszene, de Éjlépő egyetértett Balajtárral: jobb, ha ezek a fekete holmik végleg a Sártengerbe hullanak.

Mikor kilépett az Álomfelügyelet sejtelmesen lengő szövetfalai közül, a Peremerdő övezte völgyet még mindig napfény ragyogta be. Éjlépő Kajtár tudta, hogy indulása előtt még számos dolga lesz. Most mégis engedélyezett magának néhány percet, s csupán a sátorváros nyüzsgését figyelte. Muszáj volt beszívnia ezt a békés, világos, vidám képet, mert könnyen lehet, hogy a Rúvel hegy mélyéről többé nem szabadulhat. Ha érzéseit megemlíti Ezüstujjúnak, a varázsló bizonyára el sem engedte volna a küldetésre. S ha még csak puszta érzésekről lenne szó!

A látomások, melyek hetek óta gyötörték, egyértelműek voltak. Látta magát sziklák közé szorulva, hegyomlás által eltemetve, sötét szakadékba zuhanva... Az elmúlás minden éjjel másként jött érte, de egyszer sem tudta azt elkerülni.

A garabonciás hirtelen megrázta a fejét, majd bosszúsan mordulva a Gyémánt Jurta felé indult, ahol már várta új öltözéke, felszerelése, és persze a Rúvel hegyi legenda egy példánya, amit el kellett olvasnia. Ezüstujjú Balajtár, aki a leginkább ismerte a galetkik világát és szokásait, tökéletes ghallai nemesvérűt akart faragni Kajtárból. A garabonciás pedig - feledve látomásait - immár csakis az előtte álló feladatra figyelt...

Rúvel hegy - fogak szintje

A lány tökéletesnek érezte magát - és nem tévedett. Alacsonyabb volt ugyan, mint az átlagos galetki nők, de testét csodálatosan arányosra formálta. Finom bőre ragyogott a hálóterem milgandjainak fényében, barna haja rebbenve simította meztelen vállát. Méregzöld, leheletvékony gombaselyem ruhát viselt, mely lágyan simult rá. Két karcsú karja, melyet szintén nem fedett ruha, kecsesen ölében nyugodott. Jobbja finom ujjaival kristálypoharat tartott, de a veszélyes itallal épp csak megnedvesítette az ajkát.

Ann slin Gil valóban tökéletesnek érezte magát. Lelkében mégis apró vészharangok kondultak, s vertek egyre hevesebben riadót, bár ez a szép arcon nem mutatkozott. A szemben ülő galetki férfi fújtatva vette a levegőt, durva arcának hájredőin verejték patakzott, vizenyős tekintete képtelen volt elszakadni Annról.

- Igyál, kincsem! - szuszogta az öreg akadémikus, és középső, írásra fejlesztett kezével, melyen csodás pecsétgyűrű ragyogott, megtörölte a homlokát. Két másik végtagja erős csápokban végződött, melyek az ágy takarójával játszottak, amin percekkel ezelőtt elhelyezte hatalmas testét. - Azt akarom, hogy jól érezd magad.

Ann összerándult az undortól. Már tudta, hogy hiba volt elfogadni Bragtor, a fogak szintje főakadémikusának meghívását. Az öregúr ártalmatlannak tűnt a nagy milgandok erős fényében, tucatnyi más galetki között, de kettesben kezdett megvadulni. Ann-nek elégszer volt már dolga a legkülönbözőbb férfiakkal, így csalhatatlanul felismerte az óvatosságra intő jeleket.

- Sajnálom, de hirtelen megfájdult a fejem - mondta könnyedén, és letéve a poharat, felállt. A támadás váratlanul érte. Bragtor két csápja a derekára csavarodott, s meglepő erővel emelte fel a könnyű lányt. Harmadik keze máris megmarkolta a gombaselyem ruha övét. Recscsent az anyag, de nem engedett.

Ann némán küzdött. Elfordította fejét, s fogást keresett azon a csápon, mely derekáról a nyaka felé kúszott. A csáp körbefonta a nyakát, és olyan szorosan rátekeredett, hogy Ann szeme előtt bíbor karikák kezdtek ugrálni. Ennyit még ki kellett bírnia, ha meg akart szabadulni. A lány szabad keze ráfonódott a combjára erősített, apró tőrre. Villant a penge. Az akadémikus felüvöltött, és vérző oldalát tapogatva hátrált. Sebe épp csak egy karcolás volt. Ann a cseppkőszállás magas ablakához ugrott, s kilépve a párkányra, a hártyás lemúrokat megszégyenítő ügyességgel tűnt el a mélyben.

Tenyerében érezte az arany pecsétgyűrű súlyát, amit mégis sikerült lecsennie Bragtor ujjáról. Amint átlopakodott a sötét sikátorok kusza rengetegén, felzengett lelkében a Fürge Kéz Tolvajklán keserű dala.

Létrehozás: 2007. október 4. 11:47:31

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma