Juliet E McKenna: Veszélyes játszma (részlet)

Bizonytalanul szemügyre vettem a tavat, azon tűnődve, vajon okos dolog-e inni belőle; ekkor azonban Shiv lépett ki az ajtón, ásítozva és nyújtózkodva.

- Hová tűnt Azazir? - kérdeztem.

- Fogalmam sincs - rázta meg a fejét. - Nem sokkal éjfél után tűnt el. Szerintem visszament a vízbe.

Megborzongott, de nemcsak a hidegtől.

- Többször hallottam már olyat, hogy egy mágus megszállottja legyen az elemének - folytatta -, de nem hiszem, hogy valaha el tudtam volna képzelni, mit is jelent ez valójában... Kedves Livak, tegyél meg nekem egy nagy szívességet: ha valaha észreveszed, hogy ebbe az irányba haladok, hát mártsd belém az egyik tőrödet, a gyorsan ölő fajtából! - Azzal undorodva vette szemügyre a vízesést.

- Szóval mi újat tudtatok meg azokról a rejtélyes Jéglakókról? - kérdeztem óvatosan, és nem nagyon volt ínyemre a szemében fölvillanó rettegés.

- Tessék? Nos, azt hiszem, némi további tájékozódással a Tanács alighanem be tudja majd határolni ezeknek a szigeteknek a pontos helyét. Annak alapján, amit az öreg elmondott, szinte biztosra vehetjük, hogy akiket keresünk, onnan érkeztek. Ryshadnak volt egy érdekes elmélete: szerinte a legtöbb tormalin család, akit megtámadtak, leszármazottja azoknak, akik részt vettek Tengerész Nemith felfedezőútján. Vagyis ez a kapocs kötheti össze az egyes célpontokat. Egyelőre azonban fogalmam sincs, hová vezet ez a szál.

- Mit akar tenni a Tanács? És mi lesz Gerisszel?

Shiv válaszát azonban hatalmas csobbanás nyelte el. Azazir emelkedett ki előttünk a tóból, bőre ismét sápadt volt és földöntúlian áttetsző, szemében az őrület lángja égett.

- Vagy hazudtatok nekem, vagy mindannyian őrültek vagytok! - sziszegte. - Hiszen azt állítottátok, hogy ezekre az emberekre vadásztok, valójában azonban ők azok, akik a sarkatokban vannak... Bolondnak néztek engem?!

- Tessék? - rezzent össze Shiv. - Mutasd, mit láttál! - Azzal két karját gyors mozdulattal kinyújtotta maga előtt, és a tó vize fölforrt a lábánál.

Berohantam a kunyhóba, és megrángattam Ryshad egyik lábfejét.

- Kelj föl, társaságot kapunk!

Mialatt a többiek a csizmájuk, ruhájuk és kardjuk után kotorásztak, visszafutottam Shivhez. Úgy tűnt, éppen a tó vizét igyekszik fölhasználni távollátó varázslatához, Azazir pedig segít neki, saját smaragdszín máguslángjának fényével. A víz felszínén megjelenő kép előbb táncolt és remegett, majd tisztulni kezdett.

Mindannyian köréje gyűltünk, és szótlanul néztük a víztükör mutatta képet, amelyen a most már annyira ismerős szőke katonák törtek át éppen az erdő indákkal átszőtt aljnövényzetén.

- Honnan tudták, hogy itt vagyunk? - suttogtam, le nem véve szememet a képről. - Lehet, hogy elrabolták Darnit, és ő elárulta nekik?

- Előbb hagyná elevenen megnyúzatni magát - csóválta meg a fejét Shiv.

Be kellett látnom, hogy igaza van, és Darnival kapcsolatos minden ellenérzésemet félretéve reménykedtem benne, hogy nem fajult idáig a dolog.

- Meglehet, ők is éppen Azazirt keresik - mondta Ryshad rövid gondolkodás után. - Talán azok a tormalin értékek kellenek neki, amelyeket ellopott tőlük.

- De miért éppen most, ennyi év után? - kérdeztem, és úgy éreztem, ez az a pillanat, amikor egyszer és mindenkorra elegem lett a rejtélyekből. - Miért pont most, amikor történetesen mi is éppen itt vagyunk?

Erre egyikünk sem tudott válaszolni; szótlanul bámultuk közeledő ellenségeinket. Ugyanazon az ösvényen jöttek, amelyen mi, egyetlen különbséggel: míg mi bizonytalankodva keresgéltük az utat, ők egyenesen és céltudatosan jöttek utánunk saját nyomainkon. Egyetlen pillanatra sem torpantak meg tanakodni, még ott sem, ahol a nyomunk elveszett a köves talajon, vagy elmosta a víz.

- Fogadni mernék, hogy ez megint mágia - dünnyögte Ryshad.

- Ha mágiát használnának, azt meg kellene éreznem ilyen távolságból - hümmögött Azazir, és gyanakvó arccal bámult a képre. - Lássuk, mit szólnak a védővarázslataimhoz!

Megrökönyödve figyeltük, amint támadóink előtt hirtelen tüskebokor nő ki a földből, lábuk köré gyökerek csavarodnak, arcukba ág csap, gallyaival beleakaszkodva hajukba. A szájuk mozdult, de nem hallottuk, mit mondanak. Afelől azonban nem akadt kétségem, hogy amúgy sem lett volna egy hölgy fülének való.

- Várj csak! - intett Shiv, és Azazir leállította a támadást.

Az egyik elietimm - azt hiszem, megállapodhatunk most már, hogy így hívjuk őket - fölemelte a kezét, és minthogyha hangosan énekelt volna valamit, idegen, erőteljes szájmozdulatokkal. Elkerekedett szemmel bámultam, amint az aljnövényzet engedelmesen szétnyílik előttük, és a tüskebokor útjukra engedi őket.

- Mi volt ez?!

Azazir alig talált szavakat.

- Az én mágiámat nem keresztezte - suttogta -, úgy értem, nem ellenvarázslat volt. Mintha közvetlenül a fákkal csinált volna valamit.

Hamarosan azonban ismét összeszedte magát, és így szólt:

- No lássuk, ez hogy ízlik neki!

Mialatt az elvetemült vén varázsló mind több és több akadályt gördített a támadók útjába, igyekeztem szemügyre venni a képen nyüzsgő aprócska alakokat. Az éneklő fickó ugyanúgy volt öltözve, mint a többiek, fekete bőröltözete fölé páncélt húzott, jobbjában kardot lóbált. Úgy tűnt, a fém közelsége a legkevésbé sem zavarja a varázslásban.

- Ryshad, nem tudsz valamit arról, hogyan öltözködtek azok, akiket keresel?

- Általában véve semmi különös, ugyanúgy, mint a helyiek. Később rájöttünk, hogy mosodákból, házak tornácáról lopkodták össze a ruhaneműket. - Összevont szemöldökkel figyelte a képet. - És azok, akik benneteket követtek?

- Akikkel Inglisben találkoztunk, azok ugyanúgy bőrben jártak, mint a mostaniak, a többiek Dalasorban viszont régi, használt háziszőttest és durva vászoninget hordtak.

- Ezek szerint tehát elképzelhető, hogy nemcsak két csapattal állunk szemben? Egyáltalán, hogyan voltak képesek ilyen gyorsan mozogni?

Még a választ fontolgattam magamban, amikor Aiten kiáltása elterelte a figyelmüket Shiv varázslatától. Mialatt mi a képpel voltunk elfoglalva, Aiten továbbra is a tópartot figyelte.

- Odanézzetek!

Tekintetemmel követtem a tó túlsó partja felé mutató karját. Barna ruhába öltözött férfiak egy csoportja bukkant ki az erdőből, és egyenesen felénk tartottak. Bár az öltözetük egyszerű háziszőttes volt, kardjuk veszedelmesen villant meg a gyenge napfényben, és - micsoda meglepetés! -, mindannyian szőkék voltak. Kiáltás szállt át a vízen, s ekkor észrevettem, hogy a másik irányból hasonlóan felszerelt csapat közeledik.

Azazir és Shiv megszakították varázslataikat, és megfordultak, hogy szembenézzenek ezzel az újdonsült fenyegetéssel. Aiten és Ryshad kardot rántottak, és megindultak előre. Azazir ujja végéből zöld fényű villámok csaptak át a vízen; az a két támadó, akiket elért a varázslat, megtorpant, és zöldesen áttetsző jégpáncélba dermedt. Shiv mozgásba lendítette a tó fölött álló levegőt, és hatalmas szökőárat zúdított ellenségeinkre. Hab és iszap fröccsent az ég felé, és amikor visszahúzódott, az elietimmek egy része fekve maradt.

Már éppen kezdtem volna reménykedni benne, hogy a támadási terv megfeneklik, mielőtt elérnének bennünket, ám ekkor Shiv élesen felkiáltott. Karján egy vágásból vér spriccelt, és a varázsló térdre esett, mintha valami láthatatlan erő taszította volna hátba. Oda akartam rohanni hozzá, de megint azt a furcsa, ólmos lassúságot éreztem tagjaiban, ami annak idején, Inglis utcáin akadályozta meg a menekülésemet.

- Rájöttél, ki csinálja ezt? - kiáltottam feléje elkeseredetten. - Állítsd meg őket valahogyan! Hallgattasd el a dalukat!

Azazir karja a levegőbe emelkedett, arcára bizonytalan kifejezés ült ki, amint próbálta megválasztani célpontját. Fölszisszentem, ahogy egy vágás, amely mintha a semmiből érkezett volna, élesen felhasította a kézfejemet.

- Az a fickó, amelyik leghátul halad! - kiáltotta Ryshad. - Az, amelyiknek csuklya takarja az arcát!

Megpördültem, és észrevettem, hogy Ryshad apró látcsövet szorít a szeméhez, úgy tanulmányozza a felénk közeledőket. Szilárd kézzel tartotta a messzelátót, noha inge ujjából vér szivárgott.

A Jég Fiai meginogtak, és néhányuk térdre esett, orrukból és szájukból víz spriccelt elő. Köhögni és csukladozni kezdtek, majd a szemünk láttára a szabad levegőn megfulladtak. Ebben a pillanatban éreztem, hogy a lábam ismét engedelmeskedik. Nos, úgy látszik, Azazirnak sikerült elbánnia a mágiájukkal, azonban a kardjukkal még mindig szembe kell néznünk.

Átkozódva nyúltam a dobónyilaim után. Tessék, itt van, ismét harcba keveredtünk, és az a nyomorult láncing már megint nincs rajtam! Szerencsére Ryshad és Aiten még idejében páncélba bújtak, így meghúzódhattam mögöttük, miközben célpontot kerestem. Úgy tűnt, bárhonnan is jöttek ezek az idegenek, a méreg éppen annyira hatásos ellenük, mint bármely más földi halandó ellen. Az első csoportból alig maroknyian értek el csak minket, hogy közelharcba szálljanak velünk. Egyikük elkövette azt a hibát, hogy egyenesen Azazirhoz rohant, és kardjával átdöfte a kiaszott, öreg testet. Nem az történt azonban, amire számított.

A penge egyenesen keresztülhatolt rajta, mintha a hús magától kinyílt, aztán bezárult volna mögötte. A színtelen bőr úgy hullámzott, mint a víz felszíne a belecsobbanó kavics után. Láttam, ahogy a rémülten valósággal jéggé dermeszti a támadót, miközben Azazir egyik vízszerűen áttetsző öklét ledugta a fickó torkán, és az a következő pillanatban szörnyű hangot hallatva megfulladt.

Valamivel hátrébb támogattam Shivet a küzdőktől, és együtt figyeltük Ryshad és Aiten bemutatóját, miféle csodákra képesek a jól kiképzett tormalin harcművészek. Látszott rajtuk, hogy régóta összeszokott társakként dolgoznak. Mindvégig ügyeltek rá, hogy védjék egymást, miközben erős és pontos csapásokkal ritkították ellenfeleink sorait. Lábuk előtt halottak és sebesültek hevertek. Az első, aki elért bennünket, még utolsó sóhaját hörögte az iszapban, mialatt a cimborái legyekként hullottak el a tormalin fegyelemben kiképzett vitézek halálos csapásai alatt.

A második csapat felé pillantottam. Tétovázva ácsorogtak a tó túloldalán. Azazir kezének intésére szélvihar és jégeső csapott le rájuk. Még onnan, ahol álltunk is jól láthattuk a fejüket, vállukat csapkodó hatalmas jégdarabokat. Egyikük leszaladt a vízpartra, és valamit a tóba dobott. Azazir szitkozódva megindult feléjük, belegázolt a vízbe, amely alig gyűrűzött körülötte.

A csapat fölbomlott. Néhányan megfordultak, és elfutottak, a megmaradtak azonban egyenesen felénk tartottak. Ryshad és Aiten várakozó tartásba helyezkedtek, hogy megütközzenek velük, ám erre nem került sor. A tó vize felfröccsent, fehér habot vetve, mintha felforrt volna. Amint a szökőár visszahúzódott, tengerzöld pikkelyek villantak, skarlátvörös tarajú hátgerinc emelkedett ki a habokból: egy vízi sárkány kígyózó teste. A szörnyeteg fölágaskodott, hosszúkás fejét jobbra-balra ingatta, villás nyelvével végignyaldosta csontfehér fogait, amelyek hosszússága és élessége harcosaink kardjáéval vetekedett. A hatalmas lény kibontotta szárnyait, melyek csattanva simultak ki a reggeli szélben, akár egy óceánjáró hajó vitorlázata, kissé a levegőbe emelve a sárkányt, amely most mintha a víz felszínén egyensúlyozott volna. Kihívó rikoltást visszaverte a környező hegykoszorú, még a vér is megfagyott az ereinkben.

Elsőnként Aiten rázta le magáról a dermedtséget.

- Ne essetek pánikba! Lehet, hogy csak egy illúzió - suttogta. - Gyerünk, csapjunk le rájuk, amíg magukhoz nem térnek!

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Marcus Meadow: Vér a véremből (részlet).

Létrehozás: 2003. november 19. 14:50:32

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma