J. Goldenlane: Pokoli balhé (részlet)

Thani, avagy a kíváncsiság eszméletlenül frászos adottság

Fejjel lefelé lógok a sötétben.

- Oké, most engedj még lejjebb!

- Biztos ebben, Thani úrnő?

- Naná, hogy biztos, te hülye tintamaszatoló! Mégis, mit gondolsz, itt akarok megöregedni, félúton lógva a semmi és a semmi között? - méltatlankodom, hangom ezer visszhangot vet a szűk aknában.

- Szerintem vissza kéne fordulnia.

- Szerintem neked az agyadra ment az a fene nagy műveltséged. Vagy lejjebb eresztesz, vagy felmegyek, és felpofozlak. Világos?

- Világos, Thani úrnő! - sóhajt odafent Azren, minden titkárok legsokoldalúbbika, aztán hamarosan por és kőtörmelék szakad a nyakamba, ahogy lejjebb ereszt a derekamra kötött kötéllel. Ám a pofáját képtelen befogni.

- Szeretném felhívni becses figyelmét, hogy mintha egy árnyalatnyit veszedelmesebb dolgot művelne, Thani úrnő, mint amivel más, előkelő hölgyek szabad idejüket elütik.

- Miért, szerinted mivel szórakoznak az átlag úri spinék? - nyögöm, miközben igyekszem úgy tekeredni, ahogy ez az átkozott, majdnem függőleges járat kanyarog. És mellesleg hallgatom Azren rózsaszín habos meséit.

- Kendőcskéket hímeznek, virágkoszorúkat fonnak, lanton vagy fuvolán játszanak, és gyakorta áhítatoskodnak, férjük sikereiért imádkozva a házi istenekhez. Esetleg széphistóriákat olvasnak, de természetesen csak olyanokat, melyek alkalmasak hótiszta lelkük építésére! - magyarázza.

Ő, odafent. Én, idelent, fejjel előre lógok, és a mancsommal tapogatódzva igyekszem elkerülni, hogy minden útba eső sziklába beverjem szőke tincsekkel koronázott, és attraktivitásán kívül még más okokból is módfelett értékes kobakom. Közben izzadtság csorog a szemembe, kövek hullanak körülöttem.

- És ha szabadna megjegyeznem...

- Nem szabad! - unok bele végül a vég nélküli prédikációba. Azren lényegében akármeddig, lélegzetvétel nélkül tud sopánkodni, néha muszáj leugatnom. No, nem mintha ennek olyan sok eredménye lenne.

- Ennek ellenére csak bátorkodnám megemlíteni, hogy Q al Aquim lovag úr nemtetszését fejezte ki, amikor Thani úrnő felvetette neki ennek a kis kirándulásnak az ötletét. Ha jól emlékszem...

- Én tök jól emlékszem, Q szó szerint azt mondta, hogy "kitekerem a nyakad, ha be mersz mászni bármiféle barlangba". Mi ezzel a baj?

Fentről megtört sóhaj hallatszik, idelent kövek horzsolják a tenyerem, vállam, arcom.

- Semmi baj sincs ezzel, Thani úrnő!

- No, azért.

És folytatódik a kedélyes barlangász túra! A járat megint kanyarodik, immár vízszintesre, a tartókötél meglazul, és én végre négykézlábra emelkedhetek. Fogalmam sincs, hol vagyok, hulla sötét van.

- Állj, elértem az alját!

- Hála Bölcs Elionnak! Akkor most visszafordul, és mehetünk haza, ugye? - lelkesedik Azren a semmi másik végében.

- Frászt! Nem azért jöttem ide, hogy szétnézés nélkül távozzak. Engedd le a cuccom!

- De Q lovag nagyon mérges lesz. Kiabálni fog velem!

- Azt neked még meg kell élned, tintamaszatoló, és én, szavamra mondom, szétverem a fejed egy nagy husánggal, ha tovább húzod az időt! - förmedek rá, aztán rámtör a köhögés. Rohadt nagy idelent a por, de ezen nincs mit csodálkozni. Ha jól sejtem, itt az elmúlt évszázadokban senki sem takarított. Közben koppan mögöttem a hátizsákom, magam elé húzom, belekotrok, majd fényt csiholok speciális, a leghúzósabb körülmények között is makacsul kitartó mécsesembe.

- No, Azren, itt egészen kitágul a járat, teljesen vízszintes, és abszolút járható - kiabálok fel rövid szemlélődés után.

- Biztonságos?

- Persze! - bíztatom, miközben felállok, leporolom a nadrágom, arrébb rugdosok néhány emberi csontot, rothadó bőr- és szövetdarabokat, rozsdás fegyvereket. - Tök kihalt itt minden!

- Azért jobb lenne, ha visszafordulna, Thani úrnő!

- Egy picit még előre megyek - tiltakozom, és felveszem az egyik koponyát, alaposan megvizsgálom. Valami dárda-féle üthette át a homlokát, de vajon honnan érkezett, nézek körbe.

- Biztos, hogy veszélytelen?

- Hulla nyugis a hely, nem eshet bajom.

Rohadt sok itt a csont, leginkább emberi, lehet, hogy itt valakik harcoltak? Vagy inkább valami rejtett csapda van a közelben?

- Akkor jó, de kérem, vigyázzon magára, Thani úrnő! Ez mégis egy régen kivájt, elhagyott járat, sok veszedelmet rejtegethet!

- Ugyan, nem frászosabb, mintha otthon sétálnék, a kertben, a virágágyások között! - nyugtatgatom a srácot, aztán felkapok egy lábszárcsontot, kifejtem a rárohadt, immár könnyen foszló ruhadarabok közül, majd letérdelek, és mélyen előre nyúlva elkezdem kopogtatni a padlót. - Te csak várj türelmesen, mindjárt megyek!

- Várok, Thani úrnő!

A padló egy helyütt mintha másként dobogna, alaposan megszemlélem, és tényleg, ott más az anyaga is. Tehát ha oda lépnék, már kapnám is a dárdát, bele a pofámba. De honnan?

Felemelem a fejem, szétnézek, ám mécsesem fénye kevés, a folyosó meg hosszú. Mindegy. Fedezékbe kushadok, majd teljes erővel ráütök a furcsa padlórészre. Semmi.

Még egyszer ütök. Még egyszer semmi.

Tehát az eltelt évszázadok alatt berozsdált a kütyü. Kár, szívesen megnéztem volna, hogyan működik, de ha nem, hát nem. Megadóan vállamra kapom a zsákom, kezembe a mécsest, és elindulok az orrom után.

A folyosó hosszú, kicsit lejt, és totál poros. Az oldala tele van kiszögellésekkel, egy ideig érdeklődve vizsgálom meg őket, aztán megunom, egyik sem több apró, koszos lyuknál. Amúgy semmi izgalmas nem jön szembe, se rejtett csapdák, se kísértő szellemek. Még egy árva patkány se, pedig azok imádják az ilyen elhagyott helyeket. Személyes tapasztalat!

Ám végül minden folyosó véget ér, ez is ezt teszi, és én kénytelen vagyok megállni egy masszív, kövekből rakott fal előtt. Jól megszemlélem, a tetején mintha vésett jelek lennének. Pipiskedve emelem fel a fényt, kisilabizálom a betűket. Ó-semni szöveg, ez tuti.

- Jelzés nélkül tilos betörni a sírra... Nem, nem sírra, ez hülyeség, inkább sírkamrába, mert... mert megesz az átok! - olvasom hangosan. Ez nem stimmel.

De gond egy szál se, izom előrelátóan készültem én erre a hullarablásra! Lekuporodom, előkotrom a hátizsákom mélyéről féltett kincsemet, a kézzel írt ó-semni szótárt, meg azt a fába foglalt grafitrudacskát, amit Mae Cristintől kaptam, a nászajándékom részeként, aztán nekilátok fordítani.

- Ne törd meg e sírbolt nyugalmát, mert az lesz a jelzés, ami után elszabadul az élőt elemésztő átok - olvasom végül a végső verziót. Remek! Milyen hasznos is a tudás! Tényleg meg kéne tanulnom ó-semniül!

Ám ezen elhatározásom tettekre váltásával még várnom kell, minimum addig, míg bedöntöm ezt a falat. Ezt a nagy, vaskos falat. Hol is kezdjem? Nos, a talán annál a résnél. Szép, széles rés, egészen magasan, klasszul beleillik a feszítővasam, hát habozás nélkül bele is illesztem. Még alaposan beverem a kalapáccsal, aztán rákapaszkodom, megpróbálom a súlyommal kibillenteni az felső köveket. Nos, súlyom csekély, ám ezt a falat nem az örökkévalóságnak rakták.

Az első nekirugaszkodásra bedől az egész.

Majdnem maguk alá temetnek a lezúduló kövek, éppen csak sikerül elvetődnöm előlük. Mázlim van, megúszom egy darabban, bár csaknem megfulladok a hirtelen felcsapódó porban. Hosszan köhögök, aztán lassan levegő is jut a tüdőmbe, ami tiszta jó. Végül kitörlöm a szememből a kőporszemcséket, és körbenézek. Nem látok semmit, amiből azonnal levonom a brilliáns következtetést: mécsesem kialudt. De hát mi mást is tenne egy mécses, legyen bármennyire is ütés-, víz-, és hülyeségálló, ha rádől pár mázsa szikla, nem?

Azaz semmi extra, körülölel a megszokott sötétség. Tapogatódzva keresgélek, végül találok egy kőszarkofág-tapintású tárgyat. Ez tehát a sírkamra. De hol a hátizsákom? Tovább mászom, tovább tapogatódzom, átbukdácsolok pár nagyobb kőhalmon, végül meglelem a cuccom. Köszönöm Mist, te Titokzatos!

Fényt persze így sem tudok gyújtani, de ez nem is annyira fontos. Visszamászom a szarkofágig, alaposan végigtapogatom hideg felületét. Az anyaga nyilván márvány, és tele van vésve, részben valami lovast ábrázoló dombormű, részben meg írás, persze ó-semni. A szótáram pedig tök használhatatlan a sötétben, hát jobb híján megpróbálom vakon lemásolni a kitapogatott jeleket. Miután végzek - kizárólag tudományos indíttatású! - kíváncsiságom kielégítésével, elteszem az a papírt, és nekilátok kinyitni a szarkofágot.

Nem nagy ügy, talán két-három mázsa lehet a teteje! De hát muszáj megmozgatnom, hiszen az igazán érdekes dolgok nyilván odabent vannak.

Tehát. Először is előkotrom hátizsákomból a két éket - vasalt tölgyfa mind a kettő, direkt erre a célra csináltattam -, és beverem őket a szarkofág lábánál a tető és az aljzat közötti, a művelet elején még meglehetősen vékonyka résbe. Elvesztett kalapácsom helyett egy elszabadult követ használok, az van itt, dögivel! Hajszálnyi lépésekkel haladok, lassan, mint a köszvényes csiga, de végül csak sikerül megbillentenem a tetőt.

Sajnos, a keletkező, mintegy ujjnyi vastag résen a legjobb akarattal sem férek be, így kénytelen vagyok tovább küzdeni. Beillesztek a két ék mellé két simára csiszolt márványhengerecskét. Összesen nyolc van belőlük, tök spéci darabok, kifejezetten szarkofágfeltöréshez! Na jó, ez nem igaz, egyszerűen az otthoni kis-tábla lábai, amiket elcsórtam, remélhetőleg senkinek sem fog feltűnni a hiányuk.

Miután a koporsó lábánál megemeltem a fedőlapot, kicibálom az ékeket, és megismétlem az egészet a fejrésznél is, majd a még megmaradó négy hengert is bepréselem a tető alá, ami így már egész kis hengersoron áll. Illetve görög, bár csak akkor, ha teljes erőből nyomom. Hát ezt teszem, mintegy arasznyira elmozdítva a szarkofág tetejét az aljához képest. Lábirányba, mivel a fej felől közvetlenül a fal mellett áll ez a böhöm nagy koporsó.

És ezek után már akár a hulla szemébe is nézhetnék, ha nem lenne halott sötét. De van, így kénytelen vagyok a tapintásomra hagyatkozni. Belenyúlok a szarkofágba, ám nem érek le az aljáig, hát felmászom elcsúsztatott tetejére, elhasalok, és fejjel előre behajolok a koporsóba. Így már nem kell nagyon gebeszkednem, hamarosan kitapintok egy száraz, pókhálós koponyát, rajta sisak, lejjebb talán valami páncél.

Elmosolyodom, végigtapogatom a rég halott ember csontját.

- Szia, öregfiú! Tehát te lennél az Aquim család ős-ősapja! - suttogom neki kedvesen. - Ne nézz bunkónak, tuti, hogy ez rajta van a koporsód oldalán, de a sötétben nem tudtam elolvasni. Ennek ellenére én fix vagyok, hogy te vagy Q ük-üknagypapája. Én meg a felesége lennék, a nevem Thani. Mae Thani, a Sárkányölő. Meg azt is szoktam mondani, hogy fekete boszorkány, de ebben van egy árnyalatnyi csúsztatás, mivel fekete praktikákkal csakis autodidakta módon foglalkozom. Meg más izgalmas dolgokat is művelek, most például éppen családfakutatással töröm magam. Mármint Q családfájának a kutatásával, mert hogy nekem nincs ilyesmim. No, látod, ez közös bennünk, egyikünk szülei sem ismertek. Neked azért, mert te alapítottad a családot, nekem meg csak úgy leléptek, mielőtt találkozhattam volna velük.

Miközben beszélek, alaposan végigtapogatom a koponyáját, aztán a testét, már ameddig elérem. Tényleg páncélt visel, karjai a mellkasán összefűzve, csontujjai egy pallos markolatára kulcsolódnak, aminek a pengéje nyilván a lábfejéig ér. Igazi lovag-ős, pont ahogy Qtól elvárhatja az ember. Nyakában amulett, súlyából ítélve tömör arany. Apró, nyolcszögű lapocska, telekarmolászva. Írás? Finoman leakasztom, láncostól.

- Ne haragudj, ezt kölcsön venném. Csak amíg elolvasom, aztán tutira visszahozom. Meg bocs a rumliért, amit csináltam, majd rendet is rakok a következő alkalommal. Most nem, most már nincs sok időm, Q feltehetőleg aggódik értem, és biztosan utánam jön, ha estig nem érek haza. Mellesleg büszke lehetsz rá, annyi hőstettet hajtott már végre, hogy elsorolni sincs időm; harcolt az északiak ellen, ő védte Reelant, amikor ostromba fogták, persze sokszoros túlerővel, aztán még sárkányt ölni is elment, grátisz. Daalt, a fehér férget. Tuti így volt, én is vele mentem! Szóval, Q igazi hős, imádom, és hidd el, rád sem hoz szégyent! A részletekről majd később, legközelebb majd ezzel kezdem. Legközelebb majd hosszan beszélgetünk, most viszont tényleg mennem kell! Viszlát! - suttogom még, aztán legördülök a szarkofág tetejéről.

A medált a nyakamba akasztom, természetesen ingem alá rejtve, aztán összeszedem szétszórt cuccaimat. A szarkofágot nyitva hagyom, macerás lenne visszacsukni. És amúgy sem árt Aquim-ősapának, ha levegőzik egy kicsit, hiszen évszázadok óta nem mozdult ki!

Miután begyűjtöm a holmimat, vállamra kapom a hátizsákot, és elindulok a külvilág felé. A továbbra is masszív sötétség miatt elég vakrepülés-jellegű az egész, de azért lankadatlan török előre. Illetve vissza. Azren nyilván már halálra idegeskedte magát, és bizonyosan Qnak is feltűnt, hogy nagyon elhúzódik a délelőtti sétalovaglásom.

A végén még megkérdezi, mit csináltam, és nem biztos, hogy tudok majd olyan választ adni, amivel nem akasztom ki tökéletes lovagomat!

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Raymond E. Feist & S. M. Stirling: Sebes Jimmy (részlet).

Létrehozás: 2004. július 29. 16:09:12

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma