Böszörményi Gyula: Rúvel hegyi legenda (részlet)

Az álomvarázsló mozdulatlanul állt a taverna közepén. Magas, szikár alakját fekete bársonytalár lengte körbe, melynek anyagában - valahol mélyen - mintha csillagok sziporkáztak volna. Csontos, beesett arcán semmi érzelem nem látszott. Ezüstszürke haját, melyet tüskére nyírva hordott - bár a tarkóján meghagyott egy hosszú lófarkat - opálos fényben fürdették a falra szerelt világító varázskövek, a milgandok. Jobbjában varázsbotot tartott, arra támaszkodva nézett farkasszemet a vele szemben álló izomkolosszussal.

- Szétmaszatollak a kövezeten, mágus! - acsarkodott a bőrvértet viselő, csorbult kardot lóbáló fickó. Apró malacszemében részeg fény csillant. Galetkinek született, harcossá fejlesztette a testét, s erejével együtt az önteltsége is hatalmasra dagadt. Népének féregszintként emlegetett gigantikus barlangvárosában élt, a helytartó testőrségéhez tartozott, s most épp rettenetesen be volt rúgva.

- Nem hinném, hogy egészséges dolog volna, ha párbajoznánk egymással - szólt az álomvarázsló nyugodt, csendes hangon. Az óriási cseppkő oldalából kifaragott kocsma közönsége óvatosan a falak mellé húzódott, s élvezettel figyelte a vitát. A galetki alig két perccel korábban kötött bele a pultot támasztó idegen mágusba. Indoknak elég volt számára annyi, hogy nem tetszett neki az emberi külsővel bíró álomvarázsló fizimiskája.

- Hidd el, barátom, esztelen haragod ellened fog fordulni - szólalt meg ismét a fekete köpönyeges bűbájos. - Meghívlak inkább egy italra.

- Aljas bűzgörény, le akarsz itatni? - hördült a galetki. A kocsma közönsége felröhögött, s ez még tovább szította a testőr haragját. Jobb csápjában megremegett a kard, miközben bal végtagját, melynek végére tüskés csontbuzogányt fejlesztett, szintén felemelte. Nem volt többé kétséges, hogy támadni fog.

A galetki üvöltve a varázslóra rontott. A mágus szemöldökei egészen picit összébb húzódtak, bal keze mutatóujja megrezdült, baljában a botra rótt rovásjelek felizzottak.

A rohamozó harcos mögött, a puszta levegőből előbukkant saját hasonmása. Annak torkából szintén vad csataordítás harsant, miközben kardját és csontöklét emelte. Az eredeti galetki azonban ezt meg sem hallotta. Ostoba ábrázatán diadalittas vigyor terült szét, hisz az áldozata nem menekült, és nem is védekezett. A következő szemvillanásban lecsaphatja, elrabolva tőle a lélekenergiáját, s az bizonyára dúsabb, erősebb, mint egy átlag féregszinti lakosé. Lépett hát még egyet...

Majd meglepett hördüléssel, ájultan rogyott az álomvarázsló lába elé.

A hasonmás bősz hahotázással szemlélte "munkája" eredményét. Azután fordult, hogy új áldozatot keressen magának, de a mozdulata örökre félbeszakadt. A varázstudó kissé megbillentette díszes botját, mire a hasonmás párává foszlott.

A taverna szedett-vedett közönsége néhány pillanatig némán, megkövülten bámulta a jelenetet, majd hirtelen vad kurjongatásba kezdett. Tetszett nekik a mutatvány. Sokan hátba akarták veregetni az idegen varázslót, mások biztosították, hogy a galetkik nem mind olyan ellenségesek és ostobák, mint a padlón heverő testőr. A mágus halovány mosollyal utasította el a hízelgő ajánlatokat, miszerint szívesen vendégül látnák őt a lakóbarlangjukban.

Amikor az ünneplés már kezdett kellemetlenné válni, a tolongásból felbukkant egy vékonydongájú, szintén fekete köpenyt viselő galetki, és megragadta a mágus könyökét.

- Jer, Balajtár komám, kimentelek innen - súgta Atvy Morodur, aki az idegen varázstudó vendéglátója volt. - Népem éppúgy túlzásba képes vinni a szeretetet, ahogy a haragot is. Gyere, keressünk valami nyugodalmasabb zugot.

A taverna közönsége csalódottan vette tudomásul, hogy a langaléta idegen s valamivel alacsonyabb barátja távoznak az ivóból. A cseppkövön kívül végre csend és nyugalom ölelte körbe őket. A féregszint hatalmas barlangcsarnokában a sötétség ideje uralkodott épp; ilyenkor a nagy, köztéri milgandokat leoltották, s a rendes polgárok már rég pihenni tértek lakóüregeibe.

A két jó barát átvágott a főtéren, melyet régi csaták hőseinek szentelt szobrok öleltek körbe, majd felcaplattak a domboldalon. A lapos tetejű térségen valaha cseppkőpalota állt, de immár csak a romjai meredeztek a kérlelhetetlen sötétségbe. Ezüstujjú Balajtár leült az egyik sziklatömbre, amely úgy ötven hegymorajjal zuhanhatott le a barlangcsarnok láthatatlan messzeségben lévő plafonjáról. Atvy Morodur, a Szellemszem Tisztogató Klán tagja leereszkedett mellé. Habár a legtöbb köztéri milgandot valóban sötétre bájolták odalenn, azért a világító gombák telepei adtak némi fényt, így a város nagyobb épületei kirajzolódtak a sötétségben.

- Gyönyörű és nyomasztó - szólalt meg csendesen Balajtár. - Másfél hegymoraj óta vendégeskedem a világotokban, mégsem vagyok képes megszokni, hogy az egész Rúvel-hegy a fejem fölött tornyosul.

Morodur mester halkan kuncogott.

- Számomra pedig a végtelen, csillagpettyes égbolt volt rémisztő, amikor a te világodban jártam - mondta. - A galetkik vágyakoznak a felszínre, amit néhány száz hegymorajjal korábban elrabolt tőlünk az Ellenség, de aggódom, hogy ha egyszer visszafoglaljuk, nem leszünk képesek megszokni a szabad eget. Számos generáció nőtt fel azóta, hogy a Rúvel és más hegyek gyomra lett az otthonunk. Városokat faragtunk ki a sziklákból, barlangjáratokban közlekedünk, és folytonos harcot vívunk a torzszülöttekkel.

- Hát persze, a torzszülöttek! - kapott a szón Balajtár. - Még mindig nem értem, miért nevezitek így őket. Hisz a torzszülöttek valójában a veletek egy időben a mélybe menekült állatok és értelmes fajok leszármazottai. A womath például! Meg mernék rá esküdni, hogy ezek a barlangjáratokban szuszogva, lassan vonuló békés zuzmóevők valaha tehenek voltak. Közönséges tehenek!

- Úgy lehetett - kuncogott ismét Morodur mester. - Az elnevezéssel én magam sem értek egyet, hisz a törpék büszke vagy az elfek szép népét szintén torzszülöttként emlegetjük. De mit tegyünk, ez az egyik megkövesedett galetki hagyomány a sok közül.

- A ti hegymélyi világotok egészen különleges, ugye tudod?

- Csak azóta sejtem, mióta véletlenül a révülők közé keveredtem, s láttam, hogy a népem világa csupán egyetlen porszem az álmok végtelen sivatagában. Azt azonban nem merném állítani, hogy fel is fogtam a dolgot.

Ezüstujjú Balajtár, aki az eltelt másfél esztendő alatt már többször megpróbálta elmagyarázni Morodurnak, miként épül fel a Világmindenség, most ismét hozzáfogott. Türelme nem ismert határokat, hisz a barátjáról volt szó.

Felemelte hát a varázsbotját, és hármat koppantott vele a sziklán, mire a rovásjelekből fény kezdett szivárogni. A lassan hullámzó derengés zölden vibráló fát mintázott, amely magasabbra sikeredett, mint a sziklákon ücsörgő férfiak.

- Íme, a Tetejetlen Fa - mondta. - Ez itt a Mindenség, ahol az összes létező és kitalált lény él. Valahol errefelé, a Törzsszint derekánál egyetlen keskeny sávot alkot a Valóság. Idelenn, a gyökerek gubancain létezik a holtak és sötét árnyak, valamint a nyomasztó, szomorú regék birodalma.

- Mi, galetkik is ott élünk! - biccentett Atvy Morodur.

- Így van - értett egyet Balajtár. - A Világfa lombjának minden egyes levelén szintén egy-egy álom, mese, rege és monda található. Amikor a Valóságban valaki álmot lát, vagy történetet talál ki, a Tetejetlen Fa új hajtást hoz. Ha a rege komor és szörnyekkel teli...,

- Mint a mi világunk! - szólt közbe ismét Morodur mester, s Balajtár megint csak biccentett.

- ...akkor a Gyökérszintre kerül. Ha a történet a Valóságban játszódik, vagy ahhoz hasonló, akkor a Törzsszint repedéseiben lel helyet, s ha szívmelengető, vidám, tanulságos a mese vagy álom, akkor pedig új levélként bomlik ki a Lombszinten. Na már most! A révülők, vagyis a sámánok és táltosok voltak az elsők a Valóságban, akik megtanultak utazni a Világfán. Bármely álomvilágba eljuthatnak, ott szemlélődhetnek, vagy beavatkozhatnak az eseményekbe.

- Így találkoztunk mi is - emlékeztette a galetki Balajtárt. - Véletlenül pottyantatok a világunkba, s vittetek engem meg a szolgámat magatokkal. Csodás élmény volt, a lelkem azóta is bizsereg belé.

- Én pedig, mikor hazahoztunk benneteket, megkértelek, hadd maradjak néhány holdfordulóig a galetkik között. - Ezüstujjú Balajtár elgondolkodva nézte a Világfa szépségesen sziporkázó illúzióját. - Rengeteget tanultam tőletek, galetkiktől.

Atvy Morodur éles szemét nem kerülte el, hogy az álomvarázsló hangjába szemernyi szomorúság vegyül.

- Most azonban már vágyakozol a Révülők Világa után - mondta csendesen. - Megértelek. Csakhogy akad itt még egy adósság, amit törlesztenem kell.

- Nocsak, miféle? - hökkent meg Ezüstujjú Balajtár, s mivel már nem összpontosított rá, a Világfa fényszemcsékre hullott szét.

- Amikor megkértél, hogy közöttünk élhess, én azt ígértem neked, megismertetlek a galetki nép egyik legcsodásabb mondájával - felelte Morodur mester. - Holnap éjjel elviszlek Karmazsinkarmúhoz, aki a féregszint legnevesebb bárdja. Ő majd elénekli neked a Kacagó Liliom regéjét, melyben szerény személyem is szerepel.

- Boldogan meghallgatom!

- Készülj fel, mert a galetki bárdok másként mondják el a történeteiket, mint ahogy azt te megszoktad! - figyelmeztette sietve Atvy Morodur a révülők közül jött varázstudót. - Ez az élmény lesz a búcsúajándékom számodra.

Ezüstujjú Balajtár szikkadt arcán mosoly jelent meg, bár az inkább a ráncok nagygyűlésére emlékeztetett. * * *

Karmazsinkarmú méltó volt a nevére. A gyermekkora óta gyűjtött lélekenergia segítségével nem hatalmas izmokat, szarus páncélbőrt vagy veszélyes végtagokat, hanem finom alkatot és fürge, vörös körmökkel bíró kezeket fejlesztett magán. Lakóbarlangja falát vastag állatszőrmék takarták, milgandjai lágy fényt árasztottak, a bejáratot pedig két termetes galetki harcos őrizte.

- A bárdokat mindenki nagyon becsüli - súgta az ösvényen felfelé baktatva Atvy Morodur a barátja fülébe. - Mások pedig szívesen elszednék tőlük mindazt a kincset, amit a művészetükkel összegyűjtöttek.

- Tehát a galetkik világában ilyen jól fizetik az énekmondókat? - csodálkozott az álomvarázsló.

- Ha majd meghallgattad Karmazsinkarmú előadásában a Rúvel-hegy legendáját, te is érteni fogod, miért állnak sorba a leggazdagabbak a barlangja előtt, amikor énekel. Szerencsére a vén kornyikás tartozik nekem egy szívességgel, így minket ingyen is hajlandó fogadni. Három hegymorajjal ezelőtt megátkozták a pengető kezét, s a Klánom engem bízott meg a nyomozással. Remek eset volt, mondhatom! Kiderült, hogy az átkot Karmazsinkarmú egyik volt felesége rendelte a lárvaszinten működő maffiaboszorkányoktól, természetesen bosszúból.

A két barát megérkezett a lakóbarlang elé, ahol kedves sziklakert terült el. Az őrök biccentettek, ez azt jelentette, hogy Morodurék nyugodtan beléphetnek az ajtón, mely a hegymélyben igen ritka gyökérfából készült.

Ezüstujjú Balajtár járt már jó néhány lakóbarlangban, valamint cseppkőbe, sziklába vájt palotában, mióta a galetkik között élt. Most mégis elámult, ahogy megpillantotta Karmazsinkarmú tizenkét kisebb-nagyobb üregből álló, mesterséges vízeséssel és tavacskával felszerelt otthonát.

- Fáradjatok be a koncerttermembe! - invitálta őket a töpörödött, ravaszkás tekintetű bárd. A legbelső barlangot úgy faragták ki, hogy középen harminc sor háttámlás kőpad állt, a végében pódium emelkedett, s az egész tökéletes gömböt formált. A falakat azért takarták állatprémek, mert így sokkal kellemesebbé vált a bogoz és az énekes hangja a hallgatóság számára.

- Örülök, hogy teljesen rendbejött a kezed, Karmazsinkarmú - szólt Atvy Morodur.

- Neked köszönhetem, testvér - kacsintott a bárd. - A negyvenkét nejem közül egy sem volt olyan bosszúálló, mint Lorny, a kis drága.

Miután a két galetki felelevenített néhány régi, kedves emléket, Morodur mester a tárgyra tért.

- Bizonyára hallottál már Ezüstujjú Balajtár barátomról, aki a Révülők Világából érkezett közénk.

- Valamit rebesgettek a piactéren - bólintott Karmazsinkarmú, majd az álomvarázslóhoz fordult. - A révülők melyik hegy gyomrában élnek?

Balajtár rögvest belefogott volna annak magyarázatába, hogy valójában a galetkik világa csupán egyetlen porszem a Világfa gyökerén, de Morodur mester leintette.

- Majd inkább én - ajánlotta a galetki, és a bárdhoz fordult. - Való igaz, hogy Balajtár rendkívül messziről jött. Ha kívánod, egyszer majd mesélek neked a révülőkről. A vendégszeretet azonban most azt követeli tőlünk, hogy mi tárjuk eléje saját regéink egyikét.

Karmazsinkarmú buzgón bólintott, majd a kőpadka mögül, melyen ült, elővette hangszerét. A leginkább lantra emlékeztető húros szerszám már attól finoman megzendült, hogy a gazdája kézbe vette.

- Melyik mondánkba vigyelek el benneteket? Huncut, vidám, pajzán vagy hamiskás, cseles, rejtélyekkel teli tetszene?

- Ennél sokkal jobban szeretnék visszaélni a tehetségeddel és a türelmeddel - sóhajtott Atvy Morodur. Nemes arcán most nyoma sem volt a csibészes mosolynak, amely pedig általában ott bujkált a vonásai között. - Balajtár barátomnak azt ígértem, hogy tőled, mint a féregszint legnagyobb bárdjától, a Rúvel-hegy legendáját hallgathatja meg.

Karmazsinkarmú őszintén meghökkent, de továbbra sem vonakodott.

- S tudnod kell még valamit - tette hozzá sietve Atvy Morodur. - A barátom soha, egyetlen hangot sem hallott még a galetki bárdok énekéből.

Az énekmondó hevesen megrázta a fejét, s letette a bogzát.

- Szó sem lehet róla! - jelentette ki. - Ha így áll a helyzet, a barátodnak nem szabad rögvest elsőként a Rúvel-hegy legendájába merülnie!

Ezüstujjú Balajtár egyetlen mukkot sem értett a hirtelen támadt feszültségből. Ugyan miért ne hallgathatná meg elsőként azt a regét, amelyiket csak akarja?

- Tudtam, hogy ezt fogod mondani - szólt komolyan Atvy Morodur. - Távolról jött barátom azonban álomvarázsló, s mint ilyen, a legtapasztaltabb révülők közé tartozik.

- Hát aztán? - rántott a vállán Karmazsinkarmú.

- A révülés gyakorlatilag azonos azzal, amit te bárdként nyújtasz a hallgatóságodnak.

Az énekmondó gyanakodva vizslatta Balajtárt, s végül újra kézbe vette a bogzát.

- Legyen! - mondta. - Ha azonban a barátod itt leheli ki a lélekenergiáját az orrom előtt, az Ősök Csarnokáig rugdoslak, Atvy!

Az álomvarázsló kényelmesen elhelyezkedett a kőpadon, s kíváncsian várta az előadást. Arra viszont, ami következett, egyáltalán nem volt felkészülve. Karmazsinkarmú sokáig mozdulatlanul ült a helyén, lehunyt szemmel. Balajtár már-már azt hitte, hogy a bárd elaludt, de aztán a vörös körmök egyike megpendítette az első húrt.

A hang, mely a bűvös hangszerből szállt, egyszerűen leterítette az álomvarázslót. Színes fényhullámok hömpölyögték körül a gömb alakú termet, vad formákat véve föl, melyek mind a hallgatóságra támadtak. Balajtár bőre, majd a zsigerei is remegni, bizseregni kezdtek. Tüskehajában kék szikrák sercegtek, szemét kísérteties homály takarta be. Meg akarta kérdezni a mellette ülő Morodurtól, mi történik vele, de az ajka nem engedelmeskedett.

S csak ezután kezdődött el maga a dal. Ezüstujjú Balajtár úgy érezte, hogy a teste elemelkedik a padtól, majd feloldódik a levegőben. Kiáltani szeretett volna, vagy legalább mozdulni, de egyikre sem volt már képes.

Hirtelen képek kezdtek formálódni a fejében. Mintha fentről, valamelyik hatalmas barlangcsarnok mennyezetéről lesné meg mindazt, ami a mélyben történik. Valóban a révüléshez volt hasonlítható az élmény, amikor egyik álomvilágból a másikba utazott.

Karmazsinkarmú énekét nem szavanként, dallamonként fogta fel, hanem képekben, illatokban tapasztalta meg. Jelen volt a történésekben, amelyek sokszor kellemetlenekké, sőt, fájdalmasakká váltak. Együtt félt, fázott, éhezett, menekült, rettegett, küzdött, remélt és sírt a szereplőkkel.

Így ismerkedett meg Ezüstujjú Balajtár álomvarázsló a galetki nép egyik legnagyobb mondájával, a Rúvel-hegyi legendával...

Lejegyeztetett a Gyémánt Jurta pennaforgató garabonciásai által, Ezüstujjú Balajtár álomvarázsló szóbeli visszaemlékezései alapján, a Táltosok Korának második esztendejében.

Létrehozás: 2005. október 10. 09:58:46

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:19

Nyomtatási forma