Vég és kezdet (Túlélők Földje novella)

- A nagyúr pihenni vágy - közölte szenvtelen hangon Laeo Prixes, és egyenest a túloldali ponyvaajtóhoz vonult. Az előtérben várakozók, mintegy varázsütésre, elhallgattak. Zord arcuk, felhős tekintetük mindent elárult, s mikor Laeo felhajtotta a ponyvát, szó nélkül kimasíroztak. A gránitvértes ezredes nem reagált a tanácstagok elköszönő szavaira, és főhajtásaira. Csak állt a kijárat mellett, mint egy rezzenetlen kőszobor.

Az uralkodó referátora maradt a sor legvégére, és a hosszú, ősz hajú, homlok felett erősen kopaszodó férfiúnak még nem nagyon akaródzott távozni.

- Urunk, a Császár, holnap tényeket akar majd - állt meg az ezredes előtt. - A ma sikerei nem halványíthatják a holnap aggodalmát! És ne feledd, a Fényességes Rakshallion szintén válaszokat követel majd...

- A nagyúr pihenni vágy - ismételte Laeo, mintha betanult szöveget mondana fel, és hangját nem nehezítette indulat. - Ma csatát nyert a krathan légió, referátor, és az égiek segedelmével holnap ismét diadalmaskodunk majd! Ezek a nagyúr szavai, és én sem mondhatok mást.

- De hát a seb, amit kapott... - kötekedett volna még a hírnök-mágus, de aztán találkozott a tekintetük, ezért inkább visszanyelte szavait, és kiviharzott. Laeónak nem voltak kétségei afelől, milyen jelentést tesz majd az uralkodó előtt... ám a holnap még messze van, hosszú az éj, és rengeteg a tennivaló.

A sátor tágas előterét apró varázsfény-tartók világították meg. Oldalfalai mellett használati tárgyak, és a tábori élet elengedhetetlen eszközei sorakoztak katonás rendben, ahogy az illik is a Mindenható Császár kedvenc hadvezéréhez. A döngölt földet vékony fapálcákból szerkesztett rácsok tették egyenletesebbé, de hiába terítették be azt drága szőnyegek, nem sikerült a puritán helyiséget otthonosabbá tenniük.

Talán méltatlannak érezte volna a parancsnok ezt a posztot, ha nem fűzi gyermekkorig visszavezethető, szoros barátság a tábornokhoz. Az ajtónálló szerepét nyugodtan rábízhatta volna a pontosan száz és még egy főből álló, magasan képzett testőrségre, hisz mindannyian ugrásra készen várakoztak odakint, a sátor közelében. Ő mégis kitartott barátja, és felettese mellett. A tábornok állapota sokat romlott az elmúlt két órában, és mire éjközépre fordult az idő, a vajákosok már csak a fejüket csóválták. A hadúr öntudatlan seblázban vergődött.

Mikor a nagytiszteletű erudítor és két segédje előbújt a belső teret leválasztó, vastag függöny mögül, Laeónak elegendő volt az idős gyógyítóra néznie. Amaz csak szomorúan ingatta fejét, nem mondott semmit, de szavak nélkül is tudták mindannyian: a hadúr nem éri meg a reggelt.

Ekkor bentről egy erőtlen hang szűrődött ki.

- Laeo... jer be hozzám...

A parancsnok fejet hajtott a bölcs tudós előtt, és belépett a nagybeteghez.

- Fraenzus... - lehelte, és megdöbbent. Barátja még e néhány perc alatt is, amíg magára hagyta, tovább gyengült, s már csak árnyéka volt egykori önmagának. - Itt vagyok, testvérem.

Az ágy mellé térdelt, és nem viszolygott megszorítani a bűzös verejtéktől iszamós, remegő kezet. A hadúr ráemelte meglepően tiszta tekintetét, és megpróbálta közelebb húzni magához a férfit. Mondani akart valamit, de erejéből csak suttogásra futotta.

A csata nagyszerűen indult. A légiók ellenállhatatlanul nyomultak előre, és azok a gyűlölt kyorgok lassan hátrálni kényszerültek. A hadúr vérvörös palástjában, úgy mozgott a végeláthatatlanul hullámzó tömegben, mint egy csepp vér, a felkavart tócsa felszínén. Testőrei gyűrűjében mindig ott jelent meg, ahol a csata állása épp a leginkább megkívánta, a légiósok pedig vakon követték volna őt akár a Világok Csarnokáig is... Aztán egy mérgezett lövedék utat talált a páncélja résein, és a hadúr a lova nyakára dőlt. Hamar kimenekítették, és az ütközet addigra már eldőlt a javukra, ám a tisztek lelkére nehéz súly telepedett. Bekövetkezett, amitől a kezdetektől fogva mindannyian tartottak. A tábornok sebet kapott.

- ...tartozom... valakinek... Laeo... le kell rónom... a tartozásom...

- Jól van, Fraenzus, értem. Megteszek bármit, csak mondd...

A hadúrt hirtelen köhögés-roham fogta el. Véres hab jelent meg a szája szegletében, és visszahanyatlott a párnáira. Csak nagy nehezen tudta megformálni a szavakat.

- ...hozd ide... a Zöld Követ... a ládámból... kérlek - sóhajtotta a férfi, és elveszítve tartását, teljesen elernyedt.

Laeo tudta, miről beszél a hadvezér, látta már épp eleget a hatalmas smaragdot barátja nyakában, egy láncon fityegni. Sosem beszélt róla, honnan, miképp tett szert rá, és alvezérei egy idő után már ráuntak kérdezősködni. Az ezredes egy hosszú perc múlva a lánccal tért vissza, és azt Fraenzus nyakába akasztotta. A férfi felnyitotta a szemét, és a markába zárta a követ. Aztán halkan, szinte néma suttogással motyogni kezdett.

A mana megsűrűsödött a levegőben. Laeo nem is tudta, hogy a hadúr képes ilyesmire, ezért igencsak meglepődött. Ösztönösen hátrébb húzódott, de kíváncsisága nem hagyta, hogy megfutamodjon. A kő izzani kezdett, olyannyira, hogy átviláglott a férfi sápadt ujjai közt, aztán hirtelen egy árny vetült a betegre. Olyan váratlanul jelent meg, szinte a semmiből érkezve, hogy Laeo a kardja után kapott. Egy karcsú, magas férfi volt. Egy smaragdbőrű, köpönyeges fickó.

- Eljött az idő, Bh'droums... - lehelte a hadúr - ...az adósod vagyok... vedd el, ami a tiéd...

Az ismeretlen szó nélkül bólintott, és a tábornok fölé hajolt. Ügyet se vetett az ezredesre.

- Nem, Laeo! Ne tedd! - kérte a beteg, mikor a szablya előcsusszant hüvelyéből. - Így akarom!

Az ezredes engedelmeskedett, és dermedten nézte végig, hogy a szörnyeteg mit tesz barátjával. Eközben iszonyú harcot vívott a lelkiismeretével, de azzal nyugtatta magát, hogy a haldokló utolsó akaratát mindig teljesíteni kell. A lény a hadúr nyakába harapott! Úgy szívta ki a vérét, mint egy közönséges nadály, és a beteg moccanatlanul tűrte ezt! Aztán még furcsább dolog következett. A vámpír - mert az ezredes immár biztos volt a szörny természete felől -, éles körmével felhasította önnön csuklóját, és a holtsápadt tábornok ajkához nyomta azt...

Eltelt egy hosszú, nyugtalan nap, és a légió nem mozdult. A parancsnokok körbejártak a katonák között, és türelemre intették őket, de a feszültség nőttön-nőtt. Szerencsére a kyorg sereg sámánjai jobbnak látták sebeik nyalogatásával tölteni az időt, és nem indítottak ellentámadást. Aztán, mikor a nap utolsó sugarai is eltűntek a láthatár pereme mögött, felharsant végre a hadba hívó kürtszó.

A száznagyok vasfegyelemmel igazgatták az alakzatot, és a katonák hadrendbe álltak, bár nem értettek semmit. Sosem indultak még csatába az éjszaka sötétjében! Tekintetüket a csatatérre, a vélhetően közeli haláluk helyszínére szegezték, de azért az élesre fent krathan szablyák és pallosok mind arra vártak, hogy ismét kyorg vért igyanak. A dobok felperegtek, és a zászlókat kibontotta a szürkülettel együtt érkező, csípős északi szél. A tisztek egyre sűrűbben, és egyre nagyobb aggodalommal tekingettek a dombtetőn gubbasztó parancsnoki sátor irányába.

Aztán a kürtös belefújt hangszerébe, és a sátorponyva felcsapódott. A testőrök kettős sorfala tisztelgésképp mellhez emelte fegyverét, mikor Laeon Prixes feltűnt a nyílásban. Aztán az ezredes oldalra húzódott, és maga is a mellére vonta saját, sokat látott szablyáját. Mikor pedig a kürt szava másodszor is felzengett, és a sátorból előlépett Lord Fraenzus Daramoula, büszkén, sértetlenül, és erőteljesen, hetvenezer krathan torok diadalüvöltése nyomta el az érces harsonaszót.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Az expedíció (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2006. március 22. 10:58:49

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma