Juliet E. McKenna: Forgandó szerencse (részlet)

Az emberek nagyobbik része sajnálatos módon abba a fajtába tartozik, akit bámulatos gyorsasággal hagy el a józan ész, amint az önhittség és hiúság táptalajra talál és meggyökeredzik benne. Nos persze lehet, hogy ez a felismerésem nem más, mint egy a természet örök törvényei közül, azaz olyasmi, amivel a racionalisták szokták untatni az ember fiát, ha vigyázatlanul módot ad nekik rá. Mindenesetre éppen elég felfújt hólyag szaladgál a városok utcáin ahhoz, hogy - különösen így ünnepek táján - szép megélhetést biztosítsanak nekem meg a rúnacsontjaimnak. Vagy éppenséggel dióhéjaimnak, attól függően, mikor mivel kísértem a szárnyas Szerencsét.

Hátradőltem, és meggyőzően mosolyogtam.

- Jól megnézted, ugye, barátom? Nos, van kedved fogadni egy újabb garasban?

A vaskos fickó nyugtalan tekintete ide-oda ugrált az arcom meg a vállam környékén elidőzve egy-egy pillanatra ingem hanyagul nyitva hagyott hasítékánál, ahol igazán ígéretes dolgokat sejtett. Amint tekintete egy lélegzetvételnyi időre elfordult a morzsákkal borított asztallaptól, ujjaim szemmel követhetetlen sebességgel suhantak máris a kérdéses dióhéj felé, hogy eme körülményes módszerrel ismét biztosítsam magamnak a Szerencse asszonyságának feltétlen támogatását.

- Azt hiszem, most az egyszer meglesz! - bólintott, és a magabiztosság úgy csillant meg a szemében, akár az aranysújtások a kézelőjén.

Még mindig mosolyogtam, és tekintetemmel foglyul ejtettem a pillantását, nem engedvén el egyetlen percre sem, noha hideg légfuvallat borzolta meg a hátamat, még a hajszálaim is fölmeredtek, mint a rémült macska szőre. Valaki nyitva hagyhatott a hátam mögött egy ajtót, és a tavaszi nap csípős levegője hamar kikergette a kocsma kellemes melegét.

A kereskedő végre elhatározta magát, és megfontoltan rábökött a három dióhéj közül a középsőre. Könnyű kézzel megállítottam tömpe ujjait.

- Ismered a mondást: rézpénz kiválasztja, ezüstpénz megmutatja! - mosolyogtam ártatlan bájjal.

- Jól van, kislány, legyen hát! Most az egyszer úgyis megfoglak! - Újabb rézgarast vetett az asztalra, és bátran felfordította a kiválasztott dióhéjat.

Ám az alatt csak az üres asztallapot látta. Míg levegő után kapkodott, magam is megeresztettem egy tágra nyílt szemű, csodálkozó pillantást. Néhány bámészkodó harsányan nevetett, én azonban soha nem teszek ilyesmit: ezt jól megtanultam még azokban a régi napokban, amint erre a göröngyös útra léptem. Egy csalódott marhapásztor egyszer kijött a sodrából, és visszakézből jól képen törölt. Nos, persze nem is csoda, ha elveszítette a humorérzékét, miután rövid úton megszabadítottam nehezen szerzett vagyonkájától.

- Saedrin szerelmére, pedig esküdni mertem volna, hogy ezúttal eltaláltam! - A kereskedő kövér kezével megdörzsölgette verejtékes homlokát, és az asztalon maradt dióhéjak felé nyúlt volna, én azonban ismét megállítottam a kezét. Hallottam, hogy hátam mögött nehéz csizma szöges talpa csikordul a kocsmapadlón, és kimért léptekkel egyre közeledik.

- Tudod a szabályt: ezüstpénzt megmutatja! - Észrevétlenül megemelkedtem a székben, hogy ha szükséges, egy szempillantás alatt el tudjak tűnni.

Ilyenkor, hogy a csalódottság a markába kaparintotta őket, már mindegyik látni akarja; egyszerűen képtelenek megemészteni, hogy tévedtek. A kereskedő megfakult ezüstpénzt dobott az asztalra, én pedig éppen ilyen gyorsan tűntettem el a zsebemben. Miközben sietve fölfordította a dióhéjakat, elővigyázatosan hátrébb léptem, és hagytam, hogy a bámészkodók közelebb nyomuljanak az asztalhoz.

- De hát, Saedrin nevére, hogyan lehetséges, hogy... - nézett föl boldogtalan arccal a pórul járt kereskedő, ám a kíváncsiskodók addigra már eltakartak a szeme elől.

Lendületes léptekkel elsétáltam. Összefogtam az ingem nyakát, és szorosabbra húztam rajta a pertliket, hogy valamivel jól neveltebb külsőt öltsek, majd egy pillanatra megtorpantam a lépcső árnyékában, és észrevétlenül kifordítottam a zekémet. Minden sietség nélkül kisétáltam, és becsuktam magam mögött a hátsó ajtót, közben lelöktem fejemről a hajamat hátrafogó háziszőttes kendőt, és hanyagul begyűrtem a nadrágzsebembe. Hátam mögött egy őr félreismerhetetlen ordítását hallottam: azt tudakolta éppen, ki volt az, aki tiltott szerencsejátékot folytatott itt egy perccel ezelőtt. Azok a hiszékeny igazmondók, akiknek garasai a zsebemben csörömpölnek, nyilván nem haboznak azonnal minél pontosabb személyleírást adni neki. Szokás szerint egy átlagos magasságú és alakú nőről beszélnek majd, akit élénkvörös zekében és a fején vörös-sárga mintás szőtteskendővel láttak, amely alól kikandikálnak egyenes, fekete hajszálai. Nos, az őrség csak szaladjon lihegve ezen a nyomon; igen meglepődnék, ha eljutnának hozzám ilyen személyleírás alapján. Ujjaimmal végiggereblyéztem lágy esésű, sűrű, vörösesbarna hajamat, és kihúztam közüle a fekete lószőr csomókat. Halcarion aprócska kápolnája mellett sétáltam el éppen, és gyors mozdulattal beleejtettem a lószőrt az ajtó mellett égő füstölőedénybe. A füst majd elviszi köszönetemet a Holdbéli Szűznek, amiért szerencsét küldött rám ezen az újabb napon is.

Az ötödik harangütés éppen akkor hangzott föl a gyapjúátvevő csarnok felől, és ahogy megtorpantam, egy sietősen lépkedő házaló egyenest belefutott a hátamba. Dühösen rápillantottam, és gyanakvó kézzel ellenőriztem az erszényemet, de egy második pillantás meggyőzött róla, hogy nem zsebtolvajjal van dolgom.

- Bocsánat, és kellemes ünnepeket - motyogta, és megpróbált a gyalogúton maradni. Az út menti csatornát eltömte már a trágya meg mindenféle egyéb hulladék.

Az ünnep még alig vette kezdetét, de a város lakossága már megkétszereződött, ha nem éppenséggel megháromszorozódott a Napéjegyenlőség alkalmából tartandó vásár miatt. Az ötnapos ünnepségsorozat végére a fogdák megtelnek részegeskedés és kisebb kihágások miatt letartóztatottakkal, akik az utcák föltakarítása árán veszik meg a szabadságukat.

A kövezett utca két oldalán fagerendás, magas házak húzódtak, sok közülük három- vagy négyszintes. A frissen meszelt falak szinte vakítottak a tavaszi napfényben, csak az időtől megfeketedett tölgyfagerendák sötétlettek közöttük. Fejem fölött kicsapódott egy zsalugáter, amint a szorgos háziasszony az ablakpárkányra terítette szellőzni az ágyneműt. Az ajtók sokhelyütt nyitva álltak, odabent az ünnepi takarítás utolsó feladatait végezték. Tízéves vagy talán még annál is régebbi emlékek köröztek a fejemben. Akár otthon is lehettem volna Vanamban, Selerima legközelebbi szomszédvárosában, amely szintén egyike azon nyüzsgő kereskedőhelységeknek, amelyek a különféle uradalmak és kiskirályságok tarka szövetéből összeálló Ensaimint díszítik. Én azonban réges-régen elhagytam már szülővárosomat, és Halcarion kegyére bíztam magamat, hogy a szerencsejáték jövedelmező, ám kissé veszedelmes mesterségét űzzem. Most ismét hálát adtam a sorsnak, hogy nem lett belőlem agyonhajszolt cselédlány, akit már hajnal előtt fölvernek legszebb álmából, hogy eleget sikálhasson és súrolhasson. Lepillantottam ápolt kezemre, és eszembe jutott az az idő, amikor ugyanezek az ujjak vörösek és durvák voltak a víztől meg a téli hidegtől. Hirtelen mozdulattal lehúztam azt a cifra gyűrűt, amelyet rendszerint akkor viseltem, amikor jó benyomást akartam kelteni jövendő áldozataimban. Gondolatban megszidtam magamat a feledékenységemért: az őröknek éppenséggel eszükbe juthat, hogy ilyen csecsebecsék alapján keressenek.

Most egy távolabbi harangtorony kongatása hallatszott. Alig győztem nyomába érni a múló időnek, annyira elvonta figyelmemet a vásár és az ünnep kínálta ezernyi lehetőség. Folyvást emlékeztetnem kellett magamat, ezúttal nem az a legfőbb vágyam, hogy minél magasabb téteket csikarjak ki a játékasztalnál vagy a Fehér Holló játéktáblájánál. Az a játszma, amelybe hovatovább fülig belebonyolódtam, minden másnál súlyosabb tétekkel kecsegtetett: ha nyerek, az egész életem megváltozhat. És már nem is voltam olyan messze az utolsó dobásoktól...

Gyors léptekkel elsétáltam az olcsó ivók mellett, ahol szép haszonra szoktam szert tenni akár egy fél délelőtt alatt, majd befordultam egy szűk mellékutcába, és hamarosan kiértem a széles, napsütötte főutcára. Ott állt előttem a Céhek Tanácstermének magas tornya, amelyen zászlók és lobogók hirdették fennen Selerima gazdagságát és hatalmát a vásárra érkező bámészkodóknak, akik közül sokan akár tíz napon át is utaztak, hogy idejöjjenek. A díszítések azonban nem leplezhették el a bástyafalakat, őrtornyokat és a számszeríjászok keskeny, magas lőréseit. Jó néhány emberöltő eltelhetett már, mióta Selerimának utoljára harcolnia kellett a jogaiért, ám a városatyák még ma is ragaszkodnak hozzá, hogy a fiatalemberek tisztességesen teljesítsék katonai szolgálatukat, és minden céhnek gyakorlótermet kell fenntartania. Többször eszembe jutott már, hogy szerencsét kellene próbálnom a gyakorlótermek környékén. Nos, ez most nem tűnik éppen a legmegfelelőbb pillanatnak; kötve hiszem, hogy valaki otthagyná a vásár forgatagát, hogy tompa nyílvesszőket lövöldözzön szalmával tömött zsákokra.

A Tanácsterem tornyánál balra fordultam, és elindultam fölfelé az emelkedőn. Gyakorlott léptekkel vágtam utat magamnak a bámészkodó tömegben, egészen addig a tehetős légkört sugárzó, kőből épült fogadóig, ahol mostanság megszálltam. Nem tagadom, igen jókat aludtam a lágy pehelytollal tömött párnán, ropogós lepedőn, különösen, hogy a jámbor szobalánynak az első dolga volt reggelenként tüzet gyújtani és meleg vizet hozni a mosdáshoz. Emelkedett kedvemben szinte egy zene ritmusára lépdeltem, amint fölfelé tartottam az előkelő vendégeknek fenntartott szalonba.

- Livak, végre megjöttél! Nem tudtam elképzelni, hová tűntél! - Jelenlegi útitársam gyors léptekkel sietett le a lépcsőn. Keskeny arcának savanyú kifejezése sem ronthatta el a kedvemet. - Igazán hagyhattál volna legalább egy üzenetet - dohogott tovább Usara, és intett, hogy hozzanak bort.

Letelepedtünk egy fényezett tetejű asztal mellé.

- De hiszen még alig múlt el dél! - Odabólintottam a felszolgáló fiúnak, aki teletöltötte a serlegemet, majd előzékenyen visszavonult, kiérdemelvén ezzel egy rézgarast tőlem. - Nem vetted észre, milyen zsúfoltak az utcák? Igaz is, azt hiszem, szokatlan dolog neked egy nagyváros ünnep idején... - Színlelt bocsánatkéréssel pislogtam kristályserlegem pereme fölött.

Usara csak egy félmosollyal válaszolt.

- Sikerült megtalálnod a barátaidat? - érdeklődött.

- Még nem - ráztam meg gondtalanul a fejemet. - Hagytam nekik néhány üzenetet a szóba jöhető kocsmákban meg a különlegesebb bordélyházakban. Számításaim szerint valamikor ma vagy holnap kellene megérkezniük.

Usara összevonta a szemöldökét.

- Egy kicsit túl sok itt a feltételezés meg a bizonytalanság. Honnan tudod, hogy egyáltalán Selerimába készülnek?

- Ó, ezt egészen biztosan tudom. Charoleia szólt, hogy idejönnek. Neki egészen biztosan igazat mondanak, és nem lenne rá oka, hogy hazudjon nekem. Barátok vagyunk, ez pedig azt jelenti, hogy megbízunk egymásban.

Belekortyoltam az elsőrangú tormalin borba. Meglehet, Selerima lerázta már magáról azt a dicsőséget, hogy a Régi Birodalom legnyugatibb városa legyen, a kereskedők azonban továbbra is ápolják a kapcsolatokat a keleti területekkel, és ezt nem csak a közös nyelv segíti elő. Ezt a bort az egész civilizált világon keresztülcipelték, hogy elkápráztassák eme fogadó kifinomult ízlésű vendégeit. Meglehet, ezek a palackok közel annyi mérföldet utaztak, mint én.

Usara ujjaival végiggereblyézte gyérülő, vörösesszőke haját.

- Ez eddig mind nagyon szép, de mi van akkor, ha valami váratlan dolog történt velük? Soha nem fogod megtudni, úgyhogy szerintem jobb lenne, ha...

- Nem! - Előredőltem székemben, és egyetlen intéssel elnémítottam további szavait. - Törődj bele, hogy ebben a nyájban az én nyakamba akasztották a kolompot! Ez most az én játszmám, tehát én diktálom a szabályokat. Te csak azért vagy itt, mert a megbízóm szívességet akart tenni a tiédnek.

Usara szája késpengévé keskenyedett, vékony arccsontja mentén a harag pírja kezdett derengeni. Úgy gondoltam, okosabb lesz, ha szép óvatosan visszavonulok.

- Adjunk időt Sorgradnak és Sorgrennek, mondjuk holnap estig, hogy kapcsolatba lépjenek velünk. Ha addig nem kapunk hírt róluk, még mindig meggondolhatjuk, mit tegyünk.

Usara sápadt arcáról szép lassan lehervadt a bosszúság pírja.

- És most mihez kezdünk? - kérdezte.

- Először is eszünk. - Odaintettem a szolgálólánynak, aki türelmesen várakozott a konyha tálalóablaka mellett.

Rengeteg finomságot láttam az ablakon át gondosan tálakra rakva és földíszítve, készen arra, hogy behozzák őket. Asztalunkat hamarosan szinte elborították az előkelőbbnél előkelőbb étkek a lehető legfinomabb minőségű tálalóedényeken. Beleszimatoltam az ínycsiklandó illatfelhőbe. Mindig is vágytam rá, hogy olyan ételeket ehessek, amelyeket gyermekkoromban csak messziről láthattam a hangtalanul elsuhanó inasok kezében. Egy konyhalány frissen sült fehér kenyeret hozott, egy másik meg gyenge bárányhúst, amelyen szinte érezni lehetett a friss fű illatát, fűszeres, tojásos keverékkel töltött galambmellet, spenótból és zsázsából készített salátát, amelyet dió- és szőlőszemek, zöld rügyek meg kandírozott virágszirmok díszítettek, és a fényes levelek zöld olajtól csillogtak. Usarát szemlátomást sokkal kevésbé indította meg a látvány, mint engem, de meglehet, ő minden délben ilyesmiből lakmározott, nem csak az ünnepnapokon, ahogy mi, egyszerűbb népek képzeljük.

Tűnődve törölte meg a száját egy brokátszalvétában.

- Mivel töltötted a délelőttödet?

- De hiszen már elmeséltem! Üzenetet hagytam a forgalmasabb helyeken.

Őszintén szólva eszem ágában sem volt beavatni Usarát az erszényem feltöltésének módozataiba. Igaz, egy garast sem kellett fizetnem sem a fényűző szállásért, sem az ínycsiklandó lakomákért, de azért csak szükségem volt valamilyen indokra, hogy a kocsmák környékén szimatoljak.

- És te? - kérdeztem vissza.

- Nos, én végiglátogattam a céheket, hogy bebocsátást kérjek a könyvtáraikba és irattáraikba, de nem sokat végeztem. A város fenekestől felfordult a vásár miatt.

Ez a számára teljesen új helyzet nyilván úgy szorongatta, mint egy kényelmetlen csizma, hiszen hozzá volt szokva, hogy azonnal teljesítsék a kívánságait, és feltétel nélkül együttműködjenek vele. A szalvétám mögé rejtettem a mosolyomat.

- Az ünnepség csak öt napig tart - feleltem. - Azután nyilván több szerencsével jársz majd a könyvtárakban. Nagyjából egy évszakba került, mire elvergődtünk idáig, úgyhogy azt hiszem, néhány nap késedelem most már igazán nem számít.

Usara némán bólintott, én azonban jól láttam, hogy meleg, barna szemében elégedetlenség bujkál. Szótlanul láttunk hozzá az evéshez. Magamban megállapítottam, hogy jobb lesz, ha sürgősen intézkedem, mielőtt még a saját szakállára fog neki valaminek. Az ilyen magánakciók esetleg veszélyeztethetik a saját terveimet.

Lenyalogattam az ujjam hegyéről a túrótorta utolsó morzsáit is, és eltoltam magamtól a tányért.

- Mit szólnál hozzá, ha szétnéznénk egy kicsit a vásári forgatagban? - kezdeményeztem.

- Arra célzol, hogy esetleg megtalálhatjuk az állítólagos barátaidat valamelyik népesebb látványosságnál? - pillantott fel gyanakvóan.

Usara soha nem engedett volna meg magának ilyen gúnyos hangot velem szemben, mióta Toremalból elindulván nekivágtunk ennek a hosszadalmas utazásnak. Nos, legfőbb ideje lenne, hogy végre megbarátkozzon velem.

- A Hegyek Népe viszonylag ritkán mutatkozik a nagyvárosokban, úgyhogy azt hiszem, elég könnyen a nyomukra akadhatunk - bólintottam. - Legtöbbször csak a felföld szélső falvait keresik fel, ha kereskedni akarnak. Figyelembe kell vennünk azonban, hogy Sorgrad és Gren jobban szeretnek észrevétlenek maradni. Tudod, a mi szakmánkból aligha élhet meg az ember, ha túlságosan nagy feltűnést kelt maga körül.

Usara úgy döntött, hogy megajándékoz egy barátságosnak szánt, ám kevéssé meggyőző mosollyal.

- Nos, részemről mehetünk - sóhajtotta. - Biztosan érdekesebb lesz, mint itt ülni egész délután. Már éppen eleget célozgattál rá, és voltaképpen igazad is volt: odahaza, Hadrumalban nincs részünk efféle látványosságokban.

Utolsó szavai belevesztek a város több pontjáról egyszerre felhangzó harangzúgásba. Sebtében leszaladtunk a széles főlépcsőn a kocsma bejáratához, és csodálkozva láttuk, hogy az utca zsúfolásig megtelt bámészkodókkal. Pompás ünneplőruhába öltözött városi őrök igyekeztek félretessékelni az útból azokat, akik rossz helyen álltak. Lábujjhegyre emelkedtem, hogy jobban lássak. Előttünk, az utca közepén, éppen akkor cipelték el magasra tartva a céhek jelképeit az adott mesterség legmegbecsültebb képviselői. Sajnos, csakhamar eltakarta előlem a kilátást egy széles vállú, megtermett fickó tollas kalapban.

- Keressünk egy helyet, ahonnan többet látunk! - rángattam meg Usara karját.

Ekkor láttam meg, hogy ő is lábujjhegyen áll. No persze, hiszen alig volt magasabb nálam, és nem lehetett sokkal nehezebb sem. Ügyes és kissé vérszomjas könyökmozdulatokkal sikerült eljutnunk a legközelebbi mellékutca sarkáig, ahol egy régi, tormalin építésű csarnok magas talpkövéről már jobban beláthattuk az ünnepi menetet. Amint fölsegítettem Usarát magam mellé, éppen egy hatalmas olló vonult el előttünk az út közepén. Alighanem ezüstözött fából készülhetett, hogy úgy látsszon, mintha fémből volna, és méltóképpen jelenítse meg a szabók céhének gazdagságát és társadalmi súlyát. Az ollót cipelő mesteremberek megdicsőülve verejtékeztek az elismerés súlya alatt, nyomukban pedig prémes szegélyű ünnepi ruhába bújt fickók integettek és hajlongtak. Végezetül a legfőbb tisztségviselő következett. A céh vezetőjét egyenesen egy párnázott hordszékben cipelte a vállán néhány tanonclegény. Gyanítom, hogy őket nem annyira a tanulmányi előmenetelük, mint inkább magasságuk és izmaik miatt választották ki eme magasztos feladatra. A tömegből éltető kiáltások hangzottak fel; gondolom, néhány környékbeli mesterember igyekezett ily módon kifejezésre juttatni feltétlen hűségét a mesterségét megjelenítő céh iránt.

A takácsok és a kelmefestők következtek a sorban, ám az ő jelvényük már korántsem volt olyan látványos: kampókra feszített jókora szövetdarabok lengedeztek vitorlaként az erősödő délutáni szellőben. Mögöttük a szűcsök meg a cserzővargák lépdeltek a tömeg izgatott kiáltásaitól kísérve. Nem is csoda, hiszen hatalmas állatfejeket cipeltek: farkasokat vad pillantású ezüstszemmel, hegyes, bíborvörös nyelvvel és vérfoltos fogazattal, medvéket sárga, vicsorító agyarral. Egy sovány figura pedig nyestnek öltözött, és nemcsak ravasz pofát formázó álarca és jól sikerült álruhája, de még a mozgása is igen meggyőzővé tette ezt a szerepet. Ügyesen cikázott a többi felvonuló között, nyomában egy másik fickó a mesterségére utaló hosszú bőrkötényben meg egy hatalmas késsel, amely természetesen csak festett fából készült. Együtt nevettem a többiekkel.

- Nos, elismerem, Hadrumal ünnepségei jóval higgadtabbak ennél - hajolt közel a fülemhez Usara, hogy értsem a szavát a zajban.

- Selerima majdnem olyan fényes látványosságokat tud szervezni, mint Vanam - kiáltottam vissza egyetértően.

Most a vargákon és bőrműveseken volt a sor. A menet eleje már messze járt, híven cipelték mesterségük hatalmas jelvényeit a Nagykapu felé, mielőtt minden céh visszavonult volna zártkörű ünnepségére a saját csarnokába. Az újabb és újabb jelvények láttán csak ámultam, hányféle forrásból merítik megélhetésüket e nyüzsgő város lakói, akárcsak Ensaimin többi kereskedővárosában, amelyek a nagy folyók mellé települtek. E folyók hozzák el számukra az erdők és a hegyek kincseit át- meg átszelve a Nagy Nyugati Út végeláthatatlan szalagját, amelyen a legfényűzőbb holmik utaznak nyugat felé, Solura királyságába vagy kelet felé, az erősen lecsökkent területű Tormalin Birodalomba, no meg persze bárkinek a kettő között, akinek akad néhány fölösleges, elkölteni való ezüstpénze. Fuvarosok és nyeregkészítők adtak utat az ötvösöknek meg a rézműveseknek, az ónöntők és kézművesek csoportját a kovácsok követték, akik némi megvetéssel méregették nyápicabb kézművestársaikat. A legerősebbek közülük egy-egy hatalmas kalapácsot cipeltek dagadó izmokkal, mert e szerszám már nem csak fából készült, hanem fénylő fejét bizony acéllemezek is borították.

Egyedül a büszke kovácsok ragadtatták magukat arra, hogy nőket is beengedjenek a soraikba. Ott lépdeltek közöttük a legtehetősebbek feleségei hites uruk karján, gőgös pillantású lányok a legújabb divat szerint varrt ruhákban, és az asszonynép ujján, nyakán, fülében csak úgy csilingelt a rengeteg ékszer. Talán nem volt véletlen, hogy e tarka csoport előtt és mögött ott masíroztak a céh legifjabb, legizmosabb legényei furkósbottal a kezükben, szúrós tekintettel.

Utánuk a fegyverkovácsok következtek, tőrök és kardok pengéje csillámlott a napfényben, és a tanoncok úgy hadonásztak maguk körül frissen kovácsolt remekműveikkel, hogy félő volt, a végén még lecsapják a bámészkodók kezét vagy orrát. Csöndben eltűnődtem rajta, vajon a tehetős feleségek az ünnepségek teljes ideje alatt magukon viselik-e ékszereiket, továbbá, hogy vajon mennyi időmbe telne keríteni valahonnan egy ártatlan szolgálólány-öltözéket.

A szél most ínycsiklandó illatokat kezdett sodorni valahonnan a menet vége felől. Az ezüst- és rézművesek is hátra-hátrafordultak, hogy szemügyre vegyék a mögöttük haladó pékek és serfőzők, hentesek és fűszeresek portékáit. Igen figyelemreméltó látványt nyújtott az a hatalmas húspástétom, amelyet egy tucat férfi cipelt a feje fölé emelve. Kellemes aromája egy időre elnyomta a söröskádak élesztőszagát meg az erős napfényben verejtékező tömeg savanykás kipárolgását.

Egymásba kapaszkodó főtt kolbászok hosszú sora után néhány hatalmas vajaskifli következett, majd a cukrászsütemények, amelyekből már a legközelebb ácsorgók is kaptak. Olcsó cserépbögrékben sört osztogattak, mire a tömeg felbolydult, hisz mindenki közelebb akart jutni, hogy megspórolhassa aznapi ebédje árát. Ahogy a menet vége is elvonult, az utcát ismét megtöltötték a járókelők, közöttük házalók és piteárusok sürgölődtek a jobb üzlet reményében, zsonglőrök és mutatványosok vadászták a bámészkodók egy-két garasát. Mindegyikük igyekezett kivenni a részét az ünneptájt bőkezűbben szórt aprópénzből, amelyet a hosszú tél alatt meg a tavasz elején gyűjtögettek össze a beosztással élő, szorgos városiak. Egy csalafinta igric hencegő éneket költött Selerima gazdagságáról, és jutalma nem is váratott magára sokáig: fényes pénzdarabok repültek fölfelé fordított kalapjába.

Kellemes érzés volt kimaradni ebből a hajszából, tudván, hogy nem kell tülekednem a húsért és kenyérért, hogy elmúltak már azok a napok, amikor a csatornában kotorásztam élelemért, letörölve a szemetet és iszapot a konyhai hulladékról.

- Gyere - rántottam meg Usara ruhaujját, aki még mindig elmélyülten bámult a menet után. - Menjünk ki a vásártérre, nézzük meg, miféle látnivalók kínálkoznak arrafelé!

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: J. Goldenlane: Farkastestvér (részlet).

Létrehozás: 2003. december 17. 11:34:40

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma