Robert Jordan: Az újjászületett sárkány (részlet)

Perrin kiugrott az ágyból, megragadta baltáját, és nem törődve a hideggel, mezítláb, alsóneműben kirohant. A felhők fehér színben fürödtek a holdvilágban. Ennyi fény bőven elég volt a fiúnak, hogy lássa a fák között mindenfelől lopakodó árnyakat, akkora árnyalakokat, mint Loial, ám ezeknek az arcát állati pofák és csőrök torzították el, félig emberi fejüket szarvak és tollas bóbiták éktelenítették, lopakodó lábuk pedig éppoly gyakran végződött patákban vagy karmokban, mint csizmákban.

Már nyitotta a száját, hogy figyelmeztetően elkiáltsa magát, amikor hirtelen kivágódott Moiraine kunyhójának az ajtaja, és Lan rontott ki rajta, karddal kezében, kiabálva:

- Trallokok! Ébredjetek, ha élni akartok! Trallokok!

Körös-körül kiáltások feleltek a szavára, ahogy a katonák, úgy ahogy aludtak, kirohantak kunyhóikból. Ez a legtöbbjüknél nem sok ruhát jelentett, egyedül kardjaikat tartották mindig készenlétben. A trallokok állati üvöltéssel rontottak rájuk, és ők pengéik hegyével és "Shienar!", meg "Újjászületett Sárkány!" csatakiáltásokkal várták a támadókat.

Lan, teljesen felöltözve - Perrin meg mert volna esküdni rá, hogy az őrző egyáltalán nem aludt -, a trallokok közé vetette magát, mintha gyapjú ruházata legalábbis páncél lenne. Szinte táncolva haladt egyiktől a másikig, ember és kardja hullámzott, mint a víz vagy a szél, és amerre az őrző eltáncolt, a trallokok üvöltöttek és hullottak.

Moiraine is kint járt, hogy saját táncát járja a trallokok között. Egyetlen fegyvere egy pálca volt, ám valahányszor egy trallokra suhintott vele, fénycsík szaladt végig annak húsán. Üres kezével a semmiből formált tűzlabdákat dobált, a trallokok üvöltve vetették magukat a földre, amikor a lángok elérték őket.

Egy egész fa lángra is kapott, a gyökerétől a koronájáig, majd újabb és megint újabb. A trallokok felvisítottak a hirtelen fény hatására, de azért egy pillanatig sem hagyták abba tüskés fejszéikkel és kaszaként görbülő kardjaikkal a csapkodást.

Perrin most meglátta, amint Moiraine kunyhójából, a mélyedés másik oldalán, Leya lép ki habozva, és ez minden egyéb gondolatot elűzött a fiú agyából. A tuatha'an asszony háttal a kunyhó fából készült falához dőlt, egyik kezét a torkára szorította. A lángoló fák fényében Perrin meglátta a nő arcán a fájdalmat és a rettenetet, az undort, ahogy a vérengzést figyelte.

- Bújjon el! - kiáltotta felé Perrin. - Vissza a kunyhóba! Rejtőzzön el! - a csata és a haldoklók egyre növekvő zaja azonban elnyomta szavait. Rohanni kezdett az asszony felé. - Bújjon el, Leya! A Fény szerelmére, bújjon el!

Egy trallok tornyosult a fiú fölé, kegyetlen, horgas csőrt viselt, ott, ahol a szájának és az orrának kellett volna lennie. Testét vállától a térdéig fekete, tüskés páncél takarta, vércsekarmokhoz hasonló lábakon járt, és meglengette jellegzetesen hajlított kardját. A teremtmény izzadságtól, kosztól és vértől bűzlött.

Perrin elhajolt a csapás elől, és hangtalan üvöltéssel ütött vissza fejszéjével. Tudta, hogy félnie kellene, a kényszer azonban elnyomta félelmét. Most csak az számított, hogy elérje Leyát, és biztonságba vigye az asszonyt, a trallok pedig akadályozta ebben.

A lény üvöltve, rángatózó lábbal esett el, Perrin nem tudta, hol találta el, és azt sem, hogy haldoklik, vagy csupán megsebesült. Átugrott a fekvő fenevad fölött, és rohanni kezdett fel a lejtőn.

Az égő fák narancsos árnyakkal festették meg a kis völgyet. A Moiraine kunyhója mellett feltűnő árny hirtelen egy kecskepofájú, szarvakat viselő trallok alakját öltötte magára. A két kezével tüskés fejszét lengető szörnyeteg már éppen azon volt, hogy lerohanjon a csata zűrzavarába, amikor pillantása Leyára esett.

- Ne! - üvöltötte Perrin. - Fény, ne! - meztelen talpát kövek sértették fel, de ő nem érzett semmit. A trallok fejszéje felemelkedett. - Leyaaaaaa!

A szörnyeteg az utolsó pillanatban megpördült, fegyverét Perrinre emelte. A fiú a földre vetette magát, és felüvöltött, amikor a fém eltalálta a hátát. Kétségbeesetten kinyúlt kezével, és elkapta az egyik kecskepatát, majd minden erejével megrántotta. A trallok alól kiszaladt a lába, és hatalmas csattanással a földre zuhant. Ahogy azonban gurulni kezdett a lejtőn, Perrinénél kétszer szélesebb mancsával megragadta a fiút, és magával ragadta. Bűze - kecskeszag és emberi izzadság keveréke - megtöltötte a fiú orrát. A mellkasa köré kulcsolódó, vastag karok kipréselték tüdejéből a levegőt, bordái már-már eltörtek. Esés közben a trallok kiejtette kezéből a fejszét, most éles kecske-fogával mart Perrin vállába, erős állkapcsát összezárva rajta. A fiú felüvöltött, amikor bal karjába fájdalom nyilallt. Tüdeje levegőért küzdött, és már majdnem hatalmába kerítette a sötétség, de halványan belévillant, hogy a másik keze szabad, és hogy fejszéjét még mindig szorongatja benne. Tüskéjével előrefordítva megfogta a tövénél, mint egy kalapácsot, és utolsó lélegzetével felüvöltve belevágta a trallok halántékába. A fenevad hangtalanul megrángott, majd karját szélesre tárva elengedte Perrint. A fiú ösztönösen szorosabbra fogta fejszéjét, majd lazábbra engedte, amikor látta, hogy a trallok rángatózva tovább csúszik a lejtőn.

Perrin egy pillanatig csak feküdt ott, levegőért kapkodva. Hátán égett a vágás, és érezte, hogy lucskos az inge a vértől. Válla tiltakozott, ahogy felnyomta magát a földről.

- Leya?

A nő még mindig ott volt, a kunyhó előtt kuporogva, csupán tíz lépésnyire fent, a lejtőn. Olyan tekintettel nézett le Perrinre, hogy a fiú alig mert a szemébe nézni.

- Ne sajnáljon engem! - morgott az asszonyra. - Maga csak ne...!

Az Enyész álomszerű lassúsággal ugrott le a kunyhó tetejéről, halálfekete köpenye a lassú ugrás alatt meg sem rebbent, mintha a Félember már a levegőben a földön állt volna. A lény szem nélküli tekintetét Perrinre szegezte. Bűzlött, mint a halál.

Perrin karját és lábát dermedtség kerítette a hatalmába, ahogy a Myrddraal ránézett. Mellkasa szinte jéggé fagyott.

- Leya - sutottgta. Csak ez tartotta vissza attól, hogy futásnak eredjen. - Leya, kérem, rejtőzzön el! Kérem!

A Félember lassan felé indult, biztos tudatában annak, hogy a félelem fogva tartja a fiút. Mozgása kígyóéhoz hasonlított, ahogy kivonta éjfekete kardját, amelyet csak az égő fák tettek láthatóvá.

- Vágd le a háromlábú szék egyik lábát és az egész összeomlik - mondta a lény halkan, elszáradt levél recsegéséhez hasonlító hangon.

Leya hirtelen megmozdult, előrevetette magát, karjait megpróbálta a Myrddraal lába köré fonni. A lény most kardjával hátrasuhintott, mintegy mellékesen, oda sem pillantva, mire az asszony összeesett.

Perrin szemében könnyek gyűltek. Segítenem kellett volna rajta... meg kellett volna mentenem. Valamit... tennem kellett volna! Amíg azonban a Myrddraal pillantása fogva tartotta, addig a gondolkodás is nehezére esett.

Jövünk, testvér. Jövünk, Ifjú Bika.

Agyában megkondult a hang, mint egy harang, visszhangja átjárta az egész testét. A szavakkal együtt a farkasok is jöttek, rengetegen áramlottak az elméjébe, és a fiú tudta, hogy elárasztják a teknő alakú völgyet. Az éjszakából hegyi farkasok rontottak elő, mind fehér-szürke, olyan magasak, hogy egy ember derekáig értek. Tudatában voltak a kétlábúak meglepetésének, amikor beözönlöttek, hogy Elferdülteket ölhessenek. Perrin elméjét megtöltötték a farkasok, olyannyira, hogy már alig emlékezett arra, hogy ember. Szemével összegyűjtötte a fényt, és most aranysárgán ragyogott. A Félember megállt, mintha hirtelen elbizonytalanodott volna.

- Enyész - mondta Perrin reszelős hangon, de ekkor egy másik név jutott eszébe - a farkasok emlékeztették rá. A trallokok, az Elferdültek, akiket emberek és állatok összeolvasztásával hoztak létre az Árnyék Háborúja idején, épp elég rosszak voltak, de a Myrddaal...

- Sosem Született! - mordult fel Ifjú Bika. Ajka vicsorgásra húzódott, és rávetette magát a Myrddraalra.

Az úgy mozgott, mint a vipera, halálos tekergéssel, fekete kardja gyorsan vágott, mint a villám, a fiú azonban most Ifjú Bika volt. A farkasok adták neki ezt a nevet. Ifjú Bika, fémszarvakkal, amelyeket a kezében hord. Eggyé vált a farkasokkal. Közülük való volt, és bármelyik farkas százszor meghal azért, ha egy Sosem Született halálát láthassa. Az Enyész hátrálni kezdett elől, pengéjével Perrin ütéseit próbálta kivédeni.

A farkasok a térdínt, majd a torkot támadják, így ölnek. Ifjú Bika hirtelen oldalra vetette magát, az Enyész egyik térdéhez, és fejszéjével a Félember térdínára csapott. A lény felüvöltött - csontig hatoló hangjától máskor felállt volna Perrin hátán a szőr -, és elesett, csupán fél kézzel tartotta magát. Az Enyész - a Sosem Született - még mindig erősen fogta kardját, de mielőtt összeszedhette volna magát, Ifjú Bika fejszéje ismét lecsapott. A Myrddraal félig levágott feje hátracsuklott a hátára; a Sosem Született mégis vadul csapkodott a kardjával. A Sosem Születettek mindig sokáig haldokolnak.

Ifjú Bika a saját és a farkasok szemével is látta, hogy néhány trallok sikoltozva a földre zuhan, anélkül, hogy bárki, akár farkas, akár ember megérintette volna őket. Ezek biztosan a Myrddraalhoz voltak kötve, és meghalnak, amikor az kimúlik, már ha előtte nem öli meg őket más.

Perrinben ott izzott a sürgető érzés, hogy lemenjen a lejtőn, és csatlakozzon testvéreihez, hogy Elferdülteket ölhessen, vagy levadássza a maradék Sosem Születetteket, ám egy eltemetett részecske, amely továbbra is emberi maradt, azt súgta neki: Leya.

Eldobta fejszéjét, és gyengéden a nőhöz hajolt. Az asszony arcát vér borította, üres, halálbénította szemével a fiúra meredt.

- Megpróbáltam - mondta neki Perrin. - Megpróbáltalak megmenteni - Leya tekintete ugyanolyan maradt. - Mi más tehettem volna? Megölt volna, ha nem én ölöm meg!

Gyere, Ifjú Bika! Gyerek, öljünk Elferdülteket!

A farkasok elárasztották az elméjét. Otthagyva Leyát, Perrin felkapta a fejszéjét, amelynek pengéje vértől csillogott. Szeme felragyogott, ahogy lerohant a köves lejtőn. Most Ifjú Bika volt.

A teknő-völgyben szétszórtan növő fák fáklyaként égtek. Épp egy magas fenyő lobbant lángra, amikor Ifjú Bika a csatába ért. Az éjjeli égbolt sötétkéken ragyogott, mint az ívfény, amikor Lan egy újabb Myrddraallal szállt szembe, ősi, aes sedai-készítette penge csapott össze a Thakan'darban, Shayol Ghul árnyékában kovácsolt, fekete acéllal. Loial örvényként forgott, kezében egy embernél jóval hosszabb vívóbottal. Nem jöhetett a közelébe egyetlen trallok sem, mert lekaszálta őket lábukról. A katonák elkeseredetten küzdöttek a táncoló árnyékok között, Ifjú Bika - Perrin - azonban valamilyen módon tudta, hogy túl sok shienari kétlábú esett el.

A farkasfivérek és nővérek hármas vagy négyes csapatokban küzdöttek, kitérve a kasza alakú kardok és tüskés fejszék csapásai elől. Fogaikkal a térdínakba martak, hogy amikor áldozatuk elesik, rájuk ugorva elharapják a torkukat. Harcmodorukban nem szerepelt a büszkeség, a dicsőség, vagy a kegyelem. Nem csatába, hanem ölni jöttek. Ifjú Bika beállt az egyik kis csapatba, fog helyett fejszéje pengéjét használta.

Többé már nem gondolt a csata távolabbi értelmére. Csak a trallokok és a farkasok - a testvérei - álltak egymással szemben, ellenségeiket előbb elszigetelték a többiektől, majd megölték őket. Újabbakat, és újabbakat, és újabbakat, míg egy sem maradt. Sem itt, sem másutt. Késztetést érzett, hogy eldobja fejszéjét, és a fogait használja helyette, hogy négy lábon szaladjon, ahogy fivérei tették. Hogy a hágók között rohanjon, marig érő hóban szarvasokat üldözzön, miközben hideg szél borzolja a szőrét. Fivéreivel együtt vicsorgott, a trallokok pedig vonyítottak félelmükben, amikor meglátták sárga szemét. Sokkal jobban féltek tőle, mint a többi farkastól.

Hirtelen rájött, hogy egy szálig elfogytak a trallokok a teknőben, bár érezte, ahogy egyes testvérei tovább üldözik az elmenekülőket. Egy hétfőnyi csoport más préda után vetette magát, valahol kint, a sötétben. Az egyik Sosem Született keménypatájú négylábúján próbált elmenekülni - a lován, súgta egy távoli hang az elméjében -, testvérei azonban követték, orrukat megtöltötte a lény szaga, a halál kivonata. Gondolatban velük tartott, az ő szemükkel látott mindent. Amikor bekerítették, a Sosem Született szitkozódva megfordult, fekete kardja és köpenye szinte része volt az éjszakának. Csakhogy a farkasfivérei és nővérei is éjszaka vadásztak.

Ifjú Bika elvicsorodott, amikor első fivére elpusztult, haláltusája őt is hatalmába kerítette, a többiek azonban felzárkóztak, és bár egyre több fivér és nővér halt meg, erős állkapcsukkal a földre rántották a Sosem Születettet. A lény most fogával védekezett, torkokat hasított fel, és körmeivel felmetszette a farkasok bőrét és húsát, olyan mélyen, mint a kemény karmok, amiket a kétlábúak hordtak maguknál, a testvérek azonban még haldokolva is visszaharaptak. A végén egy magányos nővér verekedte magát elő a rángatózó holttestek közül, és az egyik oldalra tántorgott. Reggeli Köd, így hívták, de neve, akár a többieké, ennél jóval többet jelentett: deres reggel, a hamarosan megérkező hó csípős illatával a levegőben, a völgyben sűrűn gomolygó köd, jeges fuvallat, amelynek illata a jó vadászat ígéretét hozta magával. Reggeli Köd felemelte a fejét, és a felhőtakarta holdra vonyítva saját halálát siratta.

Ifjú Bika hátravetette fejét, és vele üvöltött, gyászolt a nővérével együtt.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Robert Jordan: Az alkony keresztútján (részlet).

Létrehozás: 2004. július 20. 12:06:04

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma