Jancsár János: Vadon (novella)

Loronden, az isbai jósda rendfőnöknője sokkal öregebbnek látszott, mint ahogyan a Samael emlékezett rá. Mintha teljesen összetöpörödött volna az utóbbi hónapok alatt. A herceg kicsit kutatott az emlékezetében, és rájött, hogy az árnymanó jósnő már akkor is nagyon öreg volt, mikor kisfiúként legelőször találkozott vele. Csak a tekintete nem változott semmit! Az ugyanolyan tiszta és érdeklődő maradt, mint egykor.

Lassan lépdeltek egymás mellett az árkádok alatt. Loronden az ifjú trónörökös segítő karjára támaszkodott, és gondolataiba mélyedt. Láthatóan nehezére esett a mozgás, de nem panaszkodott, Samael pedig nem akarta megzavarni őt.

A rendház nyitott folyosójáról gyönyörű kilátás nyílt az odalenn elterülő erdőre. A lenyugvó nap szelíd fénye, és a lágy szellő olyan érzést keltett a hercegben, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha ez az idilli béke megtörhetetlen, és a világ megronthatatlan volna.

- Samael, a távoli jövő nem tartogat számodra meglepetést. Ismered a jóslatot. El kell látogatnod Bhór-aLan bűzös mocsarába, ha akarod, ha nem. Ez a sorsod, nem bújhatsz el előle. S ha majd sorsod beteljesedik, a lelked is megnyugvást lel. El fog múlni az a folytonos sürgetés, amely most is úgy nyomaszt téged - ígérte a jósnő, mikor elérkeztek a folyosó nyugati végébe. Egy kényelmes fonott fotel állt itt. Úgy helyezték el, hogy abból a lehető legtökéletesebben lehessen gyönyörködni a naplementében. Az idős asszony nagy sóhajjal roskadt le a fotelbe.

- Tudom, mélytiszteletű, de most engem nem a mocsár és a saját sorsom aggaszt. Azért jöttem el hozzád, mert hosszú útra készülök, és apám, jól tudom, ellenezni fogja az expedíciót. Ha azt mondod, ne menjek, mert ezzel veszélybe sodrom a Királyság jövőjét, fejet hajtok apám előtt, és maradok. Ha azonban...

- Nem, nem, nem! Ne keverj bele engem a politikába, Samael! Mindig távol tartottam magam tőle, és erre jó okom volt. Egyaránt adok tanácsot királynak és jobbágynak, trónörökösnek és trónkövetelőnek. Nem állok felette a sorsnak, csak belátok a kendő alá, amit más nem tud fellebbenteni. Ne akard hát, hogy a döntést én hozzam meg helyetted!

Samael a tornác mellvédjéhez lépett, és karba font kézzel tekintett el Alanor felé. Mérföldek százai választották el a fővárostól, mégis azt vizionálta, hogy látja lobogni a tornyok tetejére kitűzött színes zászlócsíkokat.

- A döntést már meghoztam, mélytiszteletű. Arra kérlek csak, hogy tekints a jövőbe, és egyetlen kérdésemre válaszolj: a Királyság számára hasznos, vagy haszontalan most útra kelnem? Atyám jól van, sokkal jobban, mint az utóbbi években bármikor. Erős és energikus. A gyógyítók is bizakodnak. Nem fog meghalni, amíg odavagyok, és én nem maradok túl sokáig. A trón sorsa tehát nem forog veszélyben.

A csend túl hosszúra nyúlt, s mikor Samael hátrafordult, először azt hitte, baj van. Loronden mozdulatlanul ült a fotelben, és üveges tekintettel meredt maga elé. Az egész csupán egyetlen percig tartott, és mikor a jósnő ismét feleszmélt, úgy folytatta a beszélgetést, mintha mi sem történt volna.

- Herceg, a Királyság sorsa nincs még a kezedben. A trónon atyád ül, és ez így is marad az elkövetkező egy évben biztosan. Ha útra kelsz, azzal a trón sorsát nem sodrod veszélybe. A felelősség még nincs a válladon.

- Értem, és vajon hasznos-e az utam a népünk számára, vagy haszontalan?

Loronden a trónörökösre emelte tekintetét.

- Minden bizonnyal hasznos, hisz utad sikerrel jár majd. Százak, ezrek indulnak majd útra a nyomaidban lépkedve, és mind elégedettek lesznek. Százak, sőt ezrek emlegetnek majd, s ugyanennyi lélek fűzi majd mindennapi imáihoz a neved...

Samael szélesen elvigyorodott, hisz azt hallotta, amit hallani akart. Agyában máris az expedíció képei kergették egymást, szíve hevesen dobogott, és úgy érezte, legszívesebben ugrándozna örömében, mint egy gondtalan kisgyerek.

- Köszönöm, mélytiszteletű! Hálásan köszönöm! És hálám mélységét az adomány súlyán is érezni fogod, meglásd! - lelkendezett, és máris indult volna.

- Várj még Samael, ne rohanj úgy! Nem fejeztem be. A nyomaidon nem csak felfedezők, de katonák is járnak majd, mert bizony háború lesz, Samael. Véres háború! Sok-sok hű yaurr katona fog meghalni abban a háborúban, és én nem csak dicsőséget láttam, de láttam bukást is. Az imák pedig, amelyekben a nevedet említik majd atyád alattvalói, éppúgy lesznek áldóak, mint átkozódók! Láttalak téged egy sűrű rengetegben, fekete bőrű, vad bennszülöttek gyűrűjében, s láttalak szenvedni is, mély, komoly sebek között lázasan haldokolni.

Az ifjú trónörökös jókedve menten lelohadt. Nagyot nyelt.

- És... és vajon megmenekülök-e majd a halál torkából, Loronden?

- Senki sem láthatja a jövőt teljes bizonyossággal, Samael. Én sem. A kérdésedre nem tudok válaszolni. A jövőd biztos alapon áll. Most még. A sorsforduló, amit kifürkészni készültél, még nem érkezett el. Ha egy új útra indulsz az életfa ágán, ott azonnal ezer új sors-gallyacska sarjad! Az biztos csak, hogy ahová most készülsz, nagyon veszélyes hely. Sosem láttam még ezelőtt álmaimban, ám valahogy mégis ismerősnek tűnt. A sorsod hatással lesz sokak sorsára. Légy bölcs és felelősségteljes, hercegem! Ne feledd, a jövő folyton mozgásban van, és a döntéseid újra és újra változtatnak rajta!

Treintogliondi izgatottan tördelte a kezét.

- Hercegem, ebből nagy baj lesz! Atyád jóváhagyása nélkül nem kelhetek át a Csatornán, ezt te is tudod. Az engedélyem azonnal visszavonja. Ha a fedélzeten vagy, sosem fogja jóváhagyni az expedíciót.

- Jaj, te csak ne aggódj folyton! Ezt a részét a dolognak igazán rám bízhatod. Atyám el fog engedni, mert nem lesz más választása. Ennél sokkal fontosabb, hogy a társainkat mielőbb kiválogassuk - veregette meg a gnóm vállát Samael. A híres feltaláló és ezermester azonban cseppet sem nyugodott meg ettől a mozdulattól. Továbbra is csóválta a fejét, és rettentő aggodalmas képet vágott. - Tölts inkább nekem egy pohárkával abból a jóféle zangrózi vörösből! Minden rendben lesz! Hidd el!

Miután előre koccintottak az expedíció sikerére, egy kicsit talán megenyhült a feszültség a gnómban is. Hátradőlt ültében, és a kabin oldalfalának támasztotta a hátát. Hosszan elgyönyörködött a bor vérvörös színében, ahogy a gyertyaláng átderengett rajta, aztán aprókat kortyolt a selymesen lágy nedűből.

Samael eközben körbejárta az aprócska helyiséget. Szinte minden fából készült, és mindennek megvolt a pontos helye. Saját magukba forduló dobozok, rekeszek, tárolók mindenütt. A herceg megcsodálta ezeket a rendkívüli precizitással készült berendezési tárgyakat, amelyek biztosították, hogy minden a lehető legkisebbre összecsukható legyen, és a lehető legkisebb helyet foglalja el a kabinban. A kilincseket lyukak helyettesítették, a fogantyúk visszatolhatók, és az akasztók is elrejthetők voltak. A gnóm találékonyság, és praktikum csodája mindahány.

- Holnap már neki is foghatunk a válogatásnak. Már feladtam a toborzó hirdetést. Kalandozók százai fognak tolongani az állomás bejáratánál, és mi majd kedvünkre válogathatunk közülük. A Királyság legjobb harcosai, legmagasabb rangú papjai és legnagyobb tudású mágusai fognak eljönni. Kalandozók! Ismerem őket! Treintogliondi, különbek ők bárki elit katonánál! Nincs párjuk ebben a dimenzióban, de talán az egész világmindenségben sem...

- Én nem osztom a lelkesedésed, hercegem. A kalandozók számtalanszor bizonyították már az önfejűségüket, és hogy nem ismernek el senki emberfiát maguk felett állónak. Ha felengedem őket a hajómra, félek, védtelenek leszünk velük szemben. Leölhetnek minket, mint egy vágógarokkot, és sosem kerül elő a holttestünk...

- Ugyan már, vénséges barátom! Dehogy tesznek ilyet! A kalandozókat a kalandvágy hajtja, és az újdonság, esetleg a pénz, abból viszont semmi hasznuk nincs, ha ellenünk fordulnak. Egyrészt nem tudják irányítani ezt a szerkezetet. Nélküled sosem találnak haza. Másrészt én nem félek tőlük. Amint megérzik a felfedezés izgalmát, ahogy megcsillan előttük a kalandok lehetősége, az ismeretlen magával ragadja majd őket! Meglásd, mindenre képesek lesznek a sosem volt kalandokért cserébe!

Odakinn Alanor lámpagyújtogatói már járták az utcákat. A hangos "Tűzre, vízre vigyázzatok! Raia őrzi az álmotok!" - jókívánságuk mindenünnen újra és újra felhangzott.

Samael saját kezűleg töltötte teli ismét a poharakat. Egyszerű, nemesi ifjaknak varrt öltözéket viselt, így ha valaki nem ismerte őt személyesen, biztos nem sejtette meg benne a trónörököst.

- Még nem tudom, hogyan választok majd, de hallgatni fogok a szívemre, és a megérzéseimre. A pénz pedig nem számít. A segítségért cserébe odaígérem nekik a Vadon egy szegletét, és ennyi - mondta a herceg, és a gnómra kacsintott. - Hidd el, az is elegendő lesz. Talán még sok is egy kicsit.

- Utat! Utat a Királynak! Félre az útból! - a testőrség parancsnoka egyre indulatosabban lökdöste a bámészkodókat, mivel senki sem akart tudomást venni az utasításáról. Aztán a tömeg valahogy, nagy nehezen mégiscsak utat nyitott a király hintója előtt. Az alabárdos testőrök sorfalat alkottak, és eleven kerítés gyanánt tartották távol a lökdösődőket.

Mikor VI. Borax, a yaurr király kiszállt a hintóból, erőtlen éljenzés kelt szárnyra, ami aztán felerősödött, és végül elérte azt a szintet, amit az uralkodó mellé lépő hoppmester már elegendően lelkesnek ítélt, ezért ceremóniapálcájával nagy kegyesen leintette azt.

- Mindenki távozzon! A legénység válogatásának urunk, VI. Borax, a Yaurr Királyság teljhatalmú uralkodója ezennel véget vet! Az expedíciót elnapoljuk! Mindenki távozzon! Véget ért a móka! Nincs itt semmi látnivaló! Távozzatok! Nem hallottátok!? Távozzatok!

Miközben a hoppmester csak nehezen tudta túlüvölteni az elégedetlenkedők morajlását, a király, személyes testőreinek gyűrűjében megindult a léghajóállomás irányába. Járt már itt korábban, egyszer, de az még hónapokkal ezelőtt volt. Akkor Treintogliondi még csak a hajógerinc építésénél tartott. A király úgy találta, az ötlet megfontolásra érdemes, ezért engedélyt adott a találmány tökéletesítésére, és megnyitotta a tudós előtt a kincstár ajtaját is. Akkor biztosította lelkes, szórakozott és hihetetlenül elszánt feltalálót az Udvar támogatásáról, és személyesen is bátorította őt. Igen ám, de akkor még szó sem volt róla, hogy Samael, a trón várományosa is vele akar tartani ebben az őrült vállalkozásban!

A léghajóállomás valójában nem volt más csak egy kötélkorláttal körbehatárolt terület az Olimpiai Aréna közelében. Az igazi látnivalót nem is az állomás egyetlen, gyalult deszkából tákolt kis bódéja jelentette, hanem a középütt büszkélkedő léghajó! A király sem tudta megállni, hogy meg ne torpanjon egy pillanatra, és apróra meg ne szemlélje ezt a nagyszerű építményt.

A gondola első ránézésre egy közönséges hajó benyomását keltette. Az oldalán kabinsor kerek ablaknyílásai futottak körbe, a tatfedélzeten pedig egy hatalmas kormánykerék állt. Épp csak az ágyúsor lövegnyílásai hiányoztak a tökéletes hasonlósághoz. Azonban feljebb, ott, ahol egy normális hajó vitorlázata található, bonyolult kötélrendszer fogságában csak egy hatalmas bőrtömlő mocorgott, követve a szél lökéseit. S ha még mindez nem lett volna elég, az egész szerkezet, mindenestül, úgy emberderék magasságban lebegett a föld felett!

Mikor a király a bejáratig vezető rámpához ért, az ajtónyílásban megjelent Samael. Nem tűnt meglepettnek. Az apja elé sétált, és illően köszöntötte őt.

- Gondoltam, hogy nem lehet titokban tartani majd a válogatást...

- Beszédem van veled, fiam. Most, és nem a pórnép előtt! - mondta a király, és Samael engedelmesen félreállt az útjából. A király hangja, hangulata semmi jót nem ígért.

Néhány perc múltán, odafenn, a főkabin ajtaja előtt Treintogliondi az egyik lábáról a másikra állva zavarában. Az ajtó nem volt túl vastag, és minden szó kihallatszott. Az első néhány perc indulata már csitult ugyan kissé, de az apa és fia közt vibráló feszültség még így, az ajtó túloldalán is szinte tapintható volt. A szerencsétlen tudós nem akart fültanúja lenni a királyfi dorgálásának, de nem tehetett mást. Maradnia kellett, az uralkodó ugyanis saját maga utasította erre. Más nem is léphetett a hajóra, csak a hoppmester és a testőrkapitány, de ők is kívül maradtak, odafenn a fedélzeten. A hajó biztonságos magasságban, úgy négy méterrel lebegett a talaj felett, a testőrök pedig az állomás szalagkorlátjánál strázsálva, árgus szemekkel figyelték az oszolni nem akaró szájtátókat...

- Jól van, akkor hatodszor is elmondom, Samael, ha már ötször nem hallottad meg a szavam: nem mehetsz el! Nem, mint a királyod parancsolok neked engedelmességet, hanem mint az apád kérlek: ne menj! Ne hagyj magamra, kérlek! Ellenségeim számosak. Úgy érzem elveszek az udvari intrika útvesztőjében. Sokan kívánják a halálomat, és sokan lesik, ugrásra készen, hogy a markukba kaparinthassák a Királyságot. Ha esetleg Vlagyimír itt lenne...

- De nincs! Vlagyimír hetek óta a szigetvilágban van, és nem ad hírt magáról. Nem is üzent neked. Lehet, már nem is él! Nincs más, aki mehetne, és az alkalom most a legkedvezőbb. Ennél megfelelőbb sohasem lesz! Most kell indulnunk, és ezt te is jól tudod, atyám. És azt is, hogy nekem kell mennem, más nem mehet! A Királyságot megfelelő módon kell képviselni, hogy zászlónkat kitűzhessük az új gyarmaton, birodalmunkhoz csatolva azt. Nekem kell mennem, hogy egyértelmű legyen, a terület kit illet, és hogy senki más jogot ne formálhasson rá, és új külbirtokunkat tőlünk el ne vitathassa.

- Tudom, de többé ne merj a szavamba vágni, fiam! - szigorodott meg az apa tekintete, s a fiú fejet hajtott.

- Bocsáss meg, atyám, elragadott a hév.

- Igen, mostanában egyre gyakrabban ragad el. De ne feledd, hogy te leszel a következő király! Ha elfoglalod a trónt, azzal minden megváltozik. Ha a fejedre korona kerül, nem csak a néped felett, de saját magadon is uralkodnod kell majd! Olyankor is, ha a szíved egészen mást diktál. Nehéz döntéseket kell hoznod, és nem vezethet az a túl forró fejed! Uralkodóként a hevességet száműznöd kell a szívedből! Ezért mondom, hogy gondold át, hallgass a szívedre, és ne menj! Hadd menjenek előbb a felfedezők! Vessék meg lábukat a gyarmaton, hozzanak létre telepet, és vegyék körül erős védművekkel, s ha majd biztonságos lesz...

- Bah! A biztonság... - fakadt ki Samael, és felpattant ültéből. A hajó megingott a hirtelen mozdulattól. Majd az ifjú ismét visszaült. - Bocsáss meg, atyám, hogy ismét közbeszóltam.

VI. Borax nem válaszolt, csak lógatta a fejét. Királyhoz egyáltalán nem méltó az a csüggedés, ami erőt vett rajta. Minden csontja fájt, és úgy érezte, a gondok, és a fia iránti aggodalom szinte agyonnyomják. Percekig senki nem törte meg a csendet. Aztán a király sokkal halkabban folytatta.

- Én is beszéltem Loronden-nel. Tudom, hogy elmész, fiam, és tudom, hogy nem jössz vissza többé. Tudom, hogy nem leszel mellettem, mikor majd magához szólít a Csontmarkú. Tudom mindezt, de nem tudok beletörődni. Nem akarok magányosan meghalni.

- De ez nem történik meg! Megígérem! Megígérem, hogy visszajövök hozzád, és a támaszod leszek, aztán átveszem tőled az uralkodás terhét, és Yaurr olyan tündöklő birodalommá lesz, mint amilyen a Namír Korona volt egykoron, meglásd! Hadd mondjam el neked, amit már most tudok, és biztos vagyok benne, hogy helyeselni fogod a tervem, mire a mondandómnak a végére érek. Csak hagyd magad meggyőzni, kérlek! Én már mindent kigondoltam.

Mikor Treintogliondi a beszámolója végére ért, a jelenlévők már mind tisztában voltak vele, hogy hogyan, milyen elvek, milyen mágikus törvényszerűségek és milyen furmányos technikai megoldások által képes a szerkezet repülni. Tudták azt is, hogy a készletek meddig elegendőek, s hogy hogyan lehet a léghajóval kikötni, felszállni, az miként irányítható. A gnóm még sokáig beszélt volna, ám a király és a rögtönzött tanácsadói kar, akiket a hajóra rendelt, nem akartak ennyire elveszni a részletekben.

- Samael, mire alapozod azt a feltételezést, hogy van értelmes élet odaát? Én még sosem hallottam arról a Therethzitherethio nevű városról. Sem a Világégés előtti időkből, sem az óidőkből nem maradt ránk semmi, ami tanúsíthatná létezését. Az óelfek tragédiáját ismerjük, de városaikról semmit sem tudunk. A feljegyzéseinkben ez az állítólagos főváros sem szerepel sehol - szólalt meg Daider Otemosh, a király főkönyvtárnoka. Az idős férfi mind a Tudományegyetem, mind a Mágustanács bizalmát élvezte egyszerre. Nem csoda, hogy a király pont őt hívta el a titkos tanácskozásra. - Félre ne értsd, hercegem, én elhiszem, hogy létezik ez a titokzatos város, de kicsit mégis kételkedem.

- Nos, onnan tudom, hogy beszéltem valakivel, aki a saját szemével látta azt a várost!

A trónörökös drámainak szánta a kijelentését, de ennek ellenére a legcsekélyebb drámai hatást sem váltotta ki a jelenlévőkből.

- No és mégis ki ez az illető? Vezesd elénk, hogy személyesen kérdezhessük ki! - javasolta Selma páter. - Téged talán félrevezethetett, de minket semmiképp sem fog. Hazudott, vagy tévedett, de bizonnyal nem a valóságot mondta el neked.

- A neve semmit sem fog mondani a számotokra, páter, hiába is mondanám meg. Ő egy kalandozó. Ő beszélt nekem a városról. Egy hosszúéltű, aki még az elfek mércéjével mérten is igen idősnek számít. Járt abban a városban, még sok-sok évvel a Világégés előtt. Sohasem beszélt volna erről, mert a város létezését évezredek óta a legnagyobb titok övezte. Az óelfek minden másnál jobban féltették a külvilágtól Therethzitherethio városát, ezért nem találtatok feljegyzést az Egyetem könyvtárában, és ezért nem emlékszik rá senki sem. A Tűzvihar azonban elpusztította ezt az erdővárost minden lakójával együtt, ezért ma már nincs miért őrizni a titkot. Ez a bizonyos kalandozó némi ellenszolgáltatásért cserébe elmondta, hogy hol, merre találom a város romjait. Pontos koordinátákat kaptam. Ezért meg kell próbálnunk felderíteni. Mondanám, hogy kérdezzétek ki ti is, és valószínűleg nektek is beszámolna mindarról, amit nekem elmesélt, de sajnos már nincs a Királyságban. Visszatért Nyugatra, hogy megkeresse a földijeit, akik vele együtt szintén túlélték a Világégést. Évek óta kutat a túlélők után, és még nem adta fel a reményt. Próbáltam én, de sehogy sem tudtam rábírni, hogy maradjon, és velünk tartson az expedíción.

- Bah! Egy kalandozó! Ellenszolgáltatásért?! Ugyan már, Samael! Még mindig felülsz ennek a hitvány népségnek? Hát nem tanultál eleget? Pénzért a saját anyjukat is eladnák rabszolgának! Nincs bennük semmi jóérzés, vagy becsület, sem önfeláldozás! Nincs bennük semmi, amiért megbízhatnánk bennük! Senkiházi népség, én mondom!

A herceg tudta, hogy a Thilitheusz tábornok milyen csillapíthatatlan ellenszenvet táplál a "nyugati vadakkal" szemben, ezért meg sem próbálta a saját igazáról meggyőzni őt. Nem is válaszolt a tábornok kirohanására. Ehelyett nyugodt hangon folytatta inkább.

- Ez az informátor meg van róla győződve, hogy a város helyén még most is van élet. Hogy a világégés nem pusztított el ott mindent. Az erdő létezik, és buja dzsungel nőtt a helyén. Ahol az erdőváros állt, most primitív népek alkotnak társadalmat, ősi körülmények között. Ezt mondta, és Isbában megerősítést kaptam minderről. 

- És mégis mire alapozza az "informátorod" ezt a nagy bizodalmát? - firtatta a főkönyvtárnok.

Samael halkan bökte ki a választ, hisz tudta, hogy az milyen nevetségesen hangzik:

- Folyton látja a város romjait, és annak új lakóit az álmaiban...

- No de hercegem! - fakadt ki Selma páter.

- Tudom, tudom. Nem kell kioktatnotok. Tudom, hogyan hangzik mindez, de Loronden megerősítette a sejtésemet. Az óelf erdőváros valahogy átvészelte a Tűzvihart, és ma is dzsungel van a helyén, ahol értelmes bennszülöttek élnek. Nem igaz tehát, amit feltételeztünk, hogy a kiégett földeken túl nincs semmi, csak az élettelen pusztaság. Igenis van ott élet, és van ott érték is! Talán elfeledett, ősi relikviák halmai várnak ott ránk, vagy rengeteg kiaknázatlan természeti kincs, talán szűz tárnák, bányák és bennük kifejthető ércek, kivágásra érett erdők, és persze behódoltatható vadak! Egy hatalmas, szűz terület, ahol telepeket hozhatunk létre, a Királysághoz csatolhatjuk az új gyarmatot, és így megújíthatjuk egyre apadozó készleteinket...

- ...és talán halál vár ott rád, fiam - szólt közbe csendben a király.

- Pont úgy beszélsz, mint a kalandozók! - legyintett a tábornok. - Még hogy kincsek, meg dzsungel!

- ...és hogy hozzuk el azokat a kincseket, hogy visszük oda a telepeseket, vagy a katonákat? - tűnődött Otemosh. - Ez a hajó túl aprócska ehhez.

- ...és meg kellene azokat a vadakat téríteni! - vélekedett Selma páter.

Miközben a vita kezdett parttalanná válni, és mindenkit egyszerre igyekezett mindenki mást meggyőzni a saját mondókája elsődlegességéről, Treintogliondi egészen a háttérbe húzódott, és zavartan pislogott. Nem mert beleszólni a vitába, és csak az járt a fejében, hogy talán jobb lett volna hagyni ezt az egész expedíciót a csudába. Végül, a hosszas és meddő szócsata után, a király csendre intette a jelenlévőket.  

- Mikor indultok, és mire van szükségetek? - sóhajtott csendben az uralkodó. Hanghordozásában belenyugvás, csalódottság és végtelen üresség kondult. - Ha már eltökélted magad, és mindenképp elmégy, legalább az esélyt hadd adjam meg neked, hogy túléld ezt az őrült vállalkozást.

(hat héttel később)

Treintogliondi egész testében remegett. Nem merte a tekintetét felemelni. Úgy maradt ott mozdulatlanul, a vastag szőnyegre leborulva, mintha a bakó máris végzett volna vele. És nagyjából így is érezte magát. Gondolatban már az utolsó szavait fogalmazta. Azon rágódott, hogyan fog majd kegyelemért esedezni. A király azonban nem érzett sem haragot, sem fájdalmat. Úgy nézett le a szerencsétlen, kocsonyaként reszkető feltalálóra, mint ahogyan a jó gazda tekint az ágy mellé piszkító ölebére. Neki nem a megtorlás járt a fejében, hanem, hogy mit is kéne most tennie?

- Ne nyüszíts már! - förmedt rá a gárdakapitány a fogolyra, és az alabárd nyelével a nyomatékosítás kedvéért jól oldalba bökte a halkan zokogó ezermestert. - Uram, ez a mocsok nem érdemel kegyes halált. Kérlek, add ki a parancsot a kivégzésére!

Az uralkodó érzelemmentes hangja úgy járta be a fogadótermet, mint a jeges szél.

- Hagyjatok magamra!

Mikor a katonák értetlenül bámultak előbb rá, aztán a kapitányukra, de nem mozdultak, a király a jogarával a trónszék karfájára koppintott, és kissé megemelte a hangját. - Nem hallottátok? Kifelé, mindenki! Nem! Te ott maradsz, ahol vagy! - kiáltott rá a lassan az ajtó felé araszoló gnómra.

Mikor becsukódtak az ajtók, a király az előtte kucorgó gnómhoz lépett.

- Elárultad a herceget - nem kérdezte, állította. - Mégis miben reménykedtél, mikor ezzel a hírrel ideálltál elém? Mit vártál, mi fog történni? Kitűntetlek hősies helytállásodért, vagy megdicsérlek tán, amiért egyedül te élted túl a kalandot? Vagy jót kacagok majd a nevetséges viselkedéseden? Gyáván megfutottál, mikor leendő uralkodód, a trónörökös halálos veszedelemben volt! Nem mellékesen te magad sodortad e bajba őt! Mindez elegendő volna a felségárulás vádjához, ugye tudod? Vele kellett volna halnod, ahogyan minden hű alattvaló tette volna. Az életedet kellett volna áldoznod érte, mert az övé százszorta értékesebb a te hitvány életednél! Mondd csak, miért hagyjalak most életben?

A király szavai nem dühöt, hanem fájdalmat hordoztak, Treintogliondi mégis sírástól elcsukló hangon, alig hallhatón válaszolt:

- Felség, a herceg még élt, amikor felszálltam a hajóval... A kalandozók is éltek, és csak az egyikük volt sebesült. Amíg láttam őket, harcoltak... Minden bizonnyal túlélték a rajtaütést.

- Úgy? Minden bizonnyal? És miért nem mentél vissza értük, hogy kimentsd őket szorult helyzetükből?

- Felség, folyamatosan lőtték a hajót. Ha csak egy lábbal is lentebb ereszkedem, eltalálják a tömlőket, ha pedig azok kilyukadnak, a hajó lezuhan, és többé nem tudtam volna felszállni vele. Bocsáss meg nekem, kérlek! Talán rosszul döntöttem, de ha ott maradok, akkor nem csak én, de mindannyian, örökre ott ragadunk. Talán még élnénk, de segítségre biztosan nem számíthatnánk. Az egyetlen esélyünk az volt, ha visszatérek, és segítséget viszek. Ha még élnek, a gyors segítség megmentheti őket.

A király eltöprengett, hisz a remény benne is élt. Valahogy a lelke mélyén tudta, hogy a fia még életben van. Érezte! Úgy gondolta, ha Samael meghalt volna, azt megdönthetetlen bizonyossággal érezné, de ez az érzés nem bujkált benne, ezért él. Élnie kell! Aztán, ahogy remény alattomos mételyként szétáradt lelkében, megszűnt az aggodalom, és a fájdalmat felváltotta a harag. Nagy kedve lett volna súlyos aranyjogarával jókora ütést mérni a gnóm kopasz tarkójára, de türtőztette magát, hisz nem a feltalálóra haragudott igazán, hanem a fiára. Sőt, talán nem is a fiára, hanem még inkább saját magára. Miért nem volt keményebb? Miért nem parancsolt rá hatalmi szóval? Miért nem ítélte fogságra, és záratta a palotába, amíg a léghajó felszállt? Az az oktalan gyerek! Miért nem tudott megülni a fenekén? Muszáj volt neki megint mihaszna kalandba bocsátkoznia!

Borax tudta, hogyha a trónörököst nem tudja mielőbb hazahozni, ellenségei hamarosan véget fognak vetnek az életének. A háttérben meghúzódó indulatok már kézzel fogható jeleket szültek, és az udvarban egymást érték a hangtalan pletykák a trónkövetelők konspirációiról. A király kezdte úgy érezni, már senkiben sem bízhat, és hiába veszi körül számtalan katona, testőr és tanácsadó, a sötét sarkokból ellenséges tekintetek kísérik minden mozdulatát. A bizalmatlanság megfertőzte a mindennapjait, és elűzte álmait. Éberen feküdte végig az éjszakákat, és a tűnődésiből fájdalom, egyre nagyobb, csalódott fájdalom keletkezett. Egyszerűen szüksége volt a fiára. Nem hagyhatta elveszni őt!

- Állj fel, te nyomorult! Megkegyelmezek neked, de nem azért, mert jól döntöttél. Pusztán azért hagyom meg szánalmas életed, mert te vagy az egyetlen, aki azt az őrdöngős masinát vezetni tudja. Holnap magam válogatok össze új expedíciót. Vlagyimír üzent nekem, már úton is van haza, és biztosított róla, hogy személyesen áll a csapat élére. Annyi dolgod maradt, hogy vidd vissza őt és a csapatát oda, ahol Samaelt veszni hagytad. Ha pedig nélküle térsz vissza, jobb, ha inkább örökre elbujdosol a haragom elől! Megértetted? Most eredj, és készítsd fel a léghajót az útra!

Mikor az expedíció tagjai a fedélzetre léptek, Treintogliondi elképedt. Lehet tán, hogy Samael csapata, a sunyi, félszemű árnymanó; a hangoskodó, nagyszájú és pökhendi törpe; a dölyfös, és fölényeskedő kobudera; a hallgatag elf mágus és a félszemű alakváltó druida nagyobb hatalommal bírtak, és keményebb harcosok, vagy ügyesebb túlélők voltak, mint ezek itt, de hogy precizitás terén a nyomukba sem léphetnek, az már az első pillanatban látszott.

A két főmágus egyetlen szót sem szólt egymáshoz. A gnóm biztos volt benne, hogy gondolatátvitellel társalognak. Már az első percben elvonultak egy igen súlyosnak látszó utazóládával, és a feltaláló azóta csak kétszer, a közös étkezésekkor látta őket.

Az a két lovag is nagyon különös volt, a kiket a király kedvenc hőse hozott magával. Egész nap csak kártyáztak a fedélközben, de mindezt teljes vértezetben tették! Úgy tűnt, mintha egy cseppet sem zavarná őket a páncélzat jelentős súlya. Mindketten harcedzett veteránnak látszottak, és olyan fegyverekkel voltak felszerelkezve, amelyeknek a többségéhez a gnóm még csak hasonlót sem látott soha!

A legbizarrabb azonban maga Tráki Vlagyimír volt, aki már egy álló napja állt teljesen mozdulatlanul a hajó orrában. Treintogliondi el sem tudta képzelni, hogyan végzi el szükségét, és egyáltalán, hogy a csudába lehet, hogy nem fárad el...

Ahogy a gnóm ott állt, a kormánykerékbe kapaszkodva, szemben a lenyugvó nappal, elmélázott sorsa fordulásán. Néhány hónapja még lelkes volt. Úgy érezte, megalapozhatja a szerencséjét új repülő masinájával, hisz hosszú-hosszú évek óta kísérletezgetett már vele, mindeddig sikertelenül. Álmaiban bejárta léghajóján már az egész világmindenséget, a fekete égbolton, a csillagok között, a végtelen tengerek és hófödte hegyormok felett repkedett. Ehelyett most a király pallosa lebeg a nyaka felett, és az egyik kényszerű helyzetből pottyan a másikba, anélkül, hogy fikarcnyi esélye is lehetne a sikerre, vagy arra, hogy önnön életéről maga dönthessen.

Végiggondolta a tanácsadók utasításait. Ha megérkeznek, a mágusok azonnal megalapozzák a térkaput, és néhány óra elegendő számukra, hogy stabil átjárót nyissanak Alanor mellé, egyenest az útra kész gyalogszázad táborába. Még azt is el tudta képzelni, hogy Vlagyimír, a híres ganüidvadász, akiről az a hír járja, hogy nemrég együtt vadászott a ryuku Császárral, akár egymaga is biztosítani tudja az átjárót, míg a sereg megérkezik. Ahhoz sem férhetett kétség, hogy a gyalogszázad veteránjai a harci mágusokkal karöltve pillanatok alatt kifüstölik majd azokat a vérszomjas vadakat a dzsungelből... Mindez hihetőnek, és reálisnak tűnt. A gnómnak egyetlen félelme volt csupán: mi lesz, ha Samael már nem él? Mi lesz, ha elkésnek? Akkor a király neki könyörtelenül a fejét feszi. Mikor idáig ért a gondolatban, újra és újra elcsüggedt. Felpillantott a sötétedő égboltra, a csillagokra, és magában búcsút mondott álmainak, és életének egyaránt.

A gnóm szíve majd' kiugrott a helyéről, annyira félt, mégsem bújt le a palánk mögé. Egyszerűen nem tudott elszakadni a látványtól. A látcsövét ide-oda kapkodta, a tenyere izzadt, és úgy izgult, hogy a gyomra egyetlen gombócba gyűrődött. Az odalenn tomboló csata teljesen megigézte.

Az energiaburok - úgy tűnt - egyelőre kitart. A két főmágus a szivárványszín varázskupola oltalma alatt folyamatosan töltötte a manát a térkapu pólusaiba. A gnóm úgy vélte, már nem sok hiányzik ahhoz, hogy elkészüljön az átjáró, és az erősítés megérkezzen. A vadmágusok azonban csak nem akartak elfogyni! Egyre több fűszoknyás bennszülött bukkant elő a sűrűből, hogy társaikhoz csatlakozzanak, és fittyet hányva a halálra, üvöltve a küzdelembe vessék magukat. A varázsláshoz értő vadak furcsa mágiájukkal a kupolát gyengítették, Treintogliondi még sosem látott ehhez hasonlót. A sámánok a mancsukban görbe botot ráztak, arcukat fa maszkok fedték, és úgy ugrándoztak, mint aki vitustáncot jár. A testüket mégis a mana halványkék aurája fogta körül, és időről-időre varázsnyalábokat nyújtottak a kupola felé. Ahol pedig ezek a nyalábok a kupolához értek, ott a szappanbuborék-szerű energiahéj megfakult, elvékonyodott.

A feltaláló elkapta tekintetét, és a látcsővel megint Vlagyimírt és a lovagokat kereste inkább. A borzasztó szakállú hős irdatlan pallosával fáradhatatlanul aprította a bennszülötteket. Valóságos mészárszék alakult ki körülötte! Egy-egy csapásával egyszerre szelt át harcost, fegyvert és derékvastag fatörzset! Amerre járt, hasadék nyílt a dzsungelben. A varázslatok lecsorogtak a páncéljáról, a rálőtt méreg-tüskék pedig lepattantak a testét védő mágikus auráról.

A lovagok egymás hátát védték, és hasonló hatékonysággal irtották a vadakat. A gnóm egyszer csak rosszul lett a látványtól, és leroskadt a mellvéd mögé. Fairlight-hoz fohászkodott, úgy próbált meg úrrá lenni a rátörő hányingeren. Nem volt harcos, soha nem ölt. Egyszerűen nem bírta tovább elviselni a halál, a vér és a kiontott zsigerek látványát. Néhány perc múltán aztán valahogy mégis erőt vett magán, és ismét felemelkedett, hogy lenézzen a tisztásra. A kapu már megnyílt, és gyalogezred végre megérkezett, a katonák pedig elárasztották a környéket. A harci kürtök tolmácsolta parancsok harsantak, a yaurr zászlók itt is ott is feltűntek a sűrűben, és a vadak néhány perc kétségbeesett védekezés után fejvesztve menekültek vissza a fák közé. A csata eldőlt.

Treintogliondi keletnek fordította a hajót. Szikrázón sütött a nap, és a szél az arcukat simogatta. Olyan magasan jártak, hogy ha úgy tartja kedvük, akár vödörrel meríthettek volna a felhőkből. A hajó úgy siklott a felhők hátán, mintha a tenger habjai mosnák az oldalát. A gnóm és a herceg a kormánynál álltak, és a fenséges látványban gyönyörködtek.

- Nem-nem. Nem térünk haza, barátom - mondta a herceg. - Még nem.

- Hogyhogy? Azt mondtad, ha kicsit jobban leszel, hazamegyünk, és beszámolunk atyádnak a kalandjaidról...

- Tudom, hogy mit mondtam, barátom! De nem térünk haza, mert még sok dolgunk van itt. Én láttam azt a várost, Treintogliondi! Érted? Láttam! Ősibb az elfeknél, sőt, ősibb minden másnál, amit valaha láttam, vagy amit valaha papírra vetettek! Az a város azt súgta nekem, hogy itt még titkok rejtőznek! Ez a világ még felfedezésre vár! - Samael elmosolyodott, és szembefordult a gnómmal. Mindkét kezével megfogta a megszeppent feltaláló vállát. - Azt hiszed, hogy megijedtem a vadaktól? Ugyan! Nem ijedtem meg tőlük, nem bizony! Csak kacagtam rajtuk. Persze a következő ebédet valószínűleg épp belőlem főzték volna, ahogyan hárman már a kondérban végezték közülünk, de én mégsem féltem egy percig sem, barátom. Nem én! A szeme közé kacagtam az öreg Csontarcúnak! A szívem legmélyén tudtam, hogy a sorsom nem ez. Loronden is azt jósolta, hogy a lábnyomomba lépve százak, ezrek érkeznek majd erre a vidékre. Fel kell hát fedeznünk a Vadont! Nem csak az erdőségeket, hanem a hegyeket és a sivatagokat, a mocsárvidékeket és a kiégett pusztákat is! Mindent! Ereszkedj lentebb, barátom, hogy belássuk a tájat! - utasított, és a gnóm engedelmesen a felhőréteg alá navigálta a szerkezetet.

- Nézd ezt a fenséges tájat, Treintogliondi! Nem tudom, egykor mi volt a neve, de most már a Királyság része ez itt mind! Kitűztünk egy zászlót a romvárosban, de még tucatnyi zászlónk várja, hogy kitűzzük őket valahol. Engem nem érdekel a "hős" Vlagyimír, és az ő fontoskodásai. Nem érdekel most semmi más! Persze hálás vagyok, hogy kimentett a fogságból, meg minden, de ennyi, és semmi több! Nem érdekel a trón sorsa sem, vénséges barátom! Most nem. Már tudom, hogy az én helyem itt van, és nem Királyságban. Tekerd hát azt a kormányt Nyugat felé. Oda megyünk! Látod azt a hatalmas kék foltot a távolban? Hitemre, egy tó az! Egy tó! Éreted? A kiégett világban egy hatalmas kék tó terül el! Ott bizony élet kell, legyen! Az lesz a következő célpontunk. Bizony, az egy tó, és én úgy sejtem, úgy érzem minden zsigeremben, hogy annak a tónak mélyén titkokat találunk! Súlyos titkokat, és bizonnyal izgalmas kalandokat is.

Treintogliondi megvonta a vállát. Bezzeg, amikor a király kedvenc bajnoka a hóna alatt cipelte elő a dzsungelből, és felhozta a fedélzetre a herceget, akkor nem volt ilyen nagy a szája. Alig volt élet benne. Még szerencse, hogy a felcsereknek sikerült gyorsan helyrehozniuk. Most meg itt áll, csupa tűz, csupa lelkesedés. Ki érti ezt? - tűnődött, de aztán a véleményét megtartotta magának, és szó nélkül nyugatnak fordította a kormányt.

Jancsár János

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Jancsár János: Vadon (novella).

Létrehozás: 2010. június 8. 14:00:39

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:22

Nyomtatási forma